 |
A római kánon
A kánon megkezdése előtt a
pap kitárja, felemeli, majd leeresztve újra összezárja
kezeit, és mélyen meghajol, hogy ezzel a (külsőleg is
megnyilatkozó) könyörgő gesztussal kezdje meg a
legszentebb részt.
A latin szöveg: Te igitur,
clementissime Pater,per Iesum Christum, Filium tuum,
(megcsókolja az oltárt) Dominum nostrum, supplices
rogamus ac petimus, uti accepta habeas et benedicas
haec + dona, haec + munera, haec sancta + sacrificia
illibata, in primis, quae tibi offerimus pro Ecclesia
tua sancta catholica: quam pacificare, custodire,
adunare et regere digneris toto orbe terrarum: una cum
famulo tuo Papa nostro N. et Antistite nostro N. et
omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae
fidei cultoribus.
„Te igitur… – Könyörögve
kérünk tehát” – az adományok elfogadásáért könyörgünk.
A dicsőítést (Szent vagy) összeköti a kéréssel a
„tehát” (igitur) szó, mely a római liturgia retorikai
sajátossága.
„clementissime Pater –
jóságos Atyánk” – a clementissime szó az irgalmasságra
(kérés) utal, míg a prefációban a szentséges (sancte –
dicsőítés) szerepel. A clementissime a császári
udvarban a császárnak, a legfőbb úrnak a megszólítása
volt (az udvari etikett több helyen bekerült a
liturgiába), hozzá csak térden állva, lehajtott fejjel
szabadott szólni. Itt pedig az Atyára vonatkozik: a
gyenge és esendő nép, aki meg meri szólítani Istent.
|
Mit
kérünk? – Azt, hogy fogadja el az adományokat. A commendatio
a latin világban azt jelentette, hogy valaki hatalmasnak
valamit „rámenősen” a figyelmébe ajánlottak (ugye, nem
felejted el, de tényleg, és megteszed, ugye, és…). És az
ajánlás mellé mindig csatoltak valamilyen ajándékot, hogy
emlékeztessék: kik is azok, akik ezt kérik; kiről kell
megemlékezni; kinek kell valamit megtenni.
„haec dona, haec munera, haec sancta sacrificia – ezeket az
adományokat és ezt a szent és tiszta áldozatot” – Miért
szerepel három megnevezés? Azért, mert 1. az adomány és
ajándék az áldozat szó kifejtése; 2. élőkért, holtakért és
önmagáért ajánlja fel; 3. három materiális anyag szerepelt
(kenyér, bor, és eredetileg még valami – tej vagy méz…).
„szent és tiszta” – itt nem rituális tisztaságról van szó,
hiszen ez a kereszténységben nem létezik. Egyszerűen arról
van szó, hogy romlatlan a kenyér és a bor, nem a legalját
adjuk Istennek, erre is gondot fordítunk… (az esztétikum
fontossága a liturgiában!) A Ter 4,4-ben Ábel áldozata
egészséges, hozzáállása tiszta, egyenes szívű, és ettől lesz
szent az ő áldozata. (Az Ószövetségben a próféták
figyelmeztetnek: már nincs kapcsolat a belső és a külső
között, az áldozati előírásokat teljesítik, de bűnben élnek
a zsidók.) Az áldozatot hozó szíve összhangban legyen az
áldozattal, akkor lesz szent az áldozat. Vagyis azt kérjük,
hogy amikor Isten elfogadja az áldozatot, minket fogadjon
el. Az áldozat szimbolizálja az embert, de nem helyettesíti
őt.
Amikor kérjük Istent, hogy fogadja el az áldozatot, akkor
kizárjuk a mágiát. Isten szabad marad a kultuszban is! –
alázattal kell Hozzá közeledni.
„elsősorban szent és katolikus Egyházadért…” – egyetemes
jelleg kifejezése. A két tulajdonság közül a katolikus akkor
azt jelentette, hogy orthodox, vagyis hű az igaz tanításhoz.
Eredetileg csak a „vezesd békében” kérés szerepelt, mert a
béke a messiási javak teljességét jelentette, vagyis a
további kérések ezt már csak árnyalják.
Memento
Domine famulorum famularumque tuarum N. et N., et omnium
circumstantium, quorum tibi fides cognita est et nota
devotio, pro quibus tibi offerimus: vel qui tibi offerunt
hoc sacrificium laudis, pro se suisque omnibus: pro
redemptione animarum suarum, pro spe salutias et
incolumitatis suae: tibique reddunt vota sua aeterno Deo,
vivo et vero.
„Emlékezzél meg” – a Didakhétól jelen van: az Egyház veszi a
bátorságot, hogy Istent emlékeztesse valamire. A szolga és
szolgáló (famulus) a latinban kapcsolatban áll a család
(familia) szóval, vagyis a legszeretettebb, legbizalmasabb
szolgákról van szó, akik már családtagnak számítanak.
Szolgái vagyunk Istennek, de a családjaként vagyunk jelen.
Felénk irányuló üdvözítő tettére emlékeztetjük Istent. És a
kérést megint összekapcsolja a dicsőítéssel, ugyanis a
„dicséret áldozatát” ajánljuk fel. Az ima végén arról a
belső odaadottságról (devotio) van szó, amely külsőleg (!NB
- testtartás, öltözet, stb. a misén) is megnyilvánul.
Ill. Szerepel még a világos katolikus tanítás, amit később a
reformáció kétségbe von: a papnak jogában áll felajánlani a
szentmiseáldozatot bárkiért: élőkért és holtakért egyaránt.
Ez
az első megemlékezés az élőkről szól. A papról, a
jelenlevőkről, azokról, akik kérték a szentmiseáldozat
bemutatását, ill. azokról, akikért azt bemutatják. A pap itt
rövid csendet tart, hogy külön is megemlékezzen azokról,
akikről akar, vagy akikről meg kell emlékeznie.
|