[oldal tetejére]

Őszentsége V. Pius pápa

„Quo Primum”

Apostoli Konstitúciója

 

PIUS PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

1570. JÚLIUS 14.

 

            Már kezdetektől, a legfőbb apostoli méltóságra történt felemelésünktől, boldogan fordult értelmünk és minden erőnk, boldogan irányítottuk minden gondolatunkat mindazon dolgok felé, amelyek egy tiszta liturgia megőrzésével kapcsolatosak, és Isten segítségével igyekeztünk, minden hatalmunkban álló eszközzel, megvalósítani ezt a célt. Mert, a Szent Tridenti Zsinat egyéb dekrétumain kívül, több határozat is arra kötelezett Minket, hogy felülvizsgáljuk és újra kiadjuk a szent könyveket: a Katekizmust, a Misekönyvet és a Breviáriumot. Miután a hívek oktatására kiadtuk a Katekizmust, Isten segítségével, és a Breviáriumot teljesen felülvizsgáltuk Isten méltó dicsérete végett, azért, hogy a Misekönyv és a Breviárium tökéletes összhangban legyenek, ahogyan az illő és helyénvaló – ugyanis ildomos, hogy az Egyházban a zsoltározásnak csak egy előírt módja, a szentmise bemutatásának csak egy rítusa legyen –, szükségesnek ítéltük, hogy figyelmünket azonnal annak szenteljük, ami még hátravan, ti. a Misekönyv lehető leghamarabbi újra kiadásának.

            Ezért úgy döntöttünk, hogy az általunk kiválasztott tanult emberekre bízzuk ezt a munkát. Ezek nagy gonddal összevetették munkájukat a Vatikáni Könyvtárunkban található ősi kódexekkel, és egyéb, máshonnan származó megbízható, megőrzött vagy restaurált kódexekkel. Ezen kívül munkájukkal kapcsolatban utána néztek ősi és jóváhagyott szerzőknek ugyanezen szent rítusokkal kapcsolatos munkáinak is; és így a visszaállították a Misekönyvnek a Szentatyáktól származó eredeti formáját és rítusát. Amikor ez a munka számos alkalommal további javításokon ment át, gondos tanulmányozás és elmélkedés után megparancsoltuk, hogy a befejezett művet nyomtassák ki és adják ki amilyen hamar csak lehetséges, hogy mindenki élvezhesse ennek a munkálkodásnak gyümölcseit; és így a papok tudják majd, milyen imákat használjanak, és hogy mostantól milyen rítusokat és szertartásokat kell használniuk a szentmise bemutatása közben.

            Mindenhol alkalmazzák és tartsák meg, amit a Szent Római Egyház, minden egyházak Anyja és Tanítómestere, az utókorra hagyott, és a szentmiséket ne énekeljék és ne olvassák más forma szerint, mint ahogyan azt Mi kiadtuk ebben a Misekönyvben. Ez a rendelkezés érvényes ezentúl, most és mindörökké, a keresztény világ minden tartományában, minden patriarkátusra, székesegyházra, káptalani és plébániatemplomra, legyenek azok akár egyházmegyések, akár szerzetesrendiek, férfi- vagy női rendé – beleértve a lovagrendeket is –, minden, meghatározott közösséghez nem tartozó templomra vagy kápolnára, ahol hangosan éneklik a konventmisét a kóruson vagy magánúton olvassák a Római Egyház rítusainak és szokásainak megfelelően. Ezt a Misekönyvet kell használni minden templomban, még azokban is, amelyek külön felhatalmazás folytán ez alól kivételt képeznének, akár Apostoli engedély, szokásjog vagy privilégium folytán, vagy akár a Szentszék megengedő vagy hivatalos megerősítése folytán, vagy akármilyen más módon biztosították is számukra jogaikat és fakultásaikat.

            Egyedül ezt az új rítust szabad használni, hacsak az engedélyt, amely alapján a szentmisét másként mondják, nem legalább 200 éve adta az Apostoli Szentszék a templom alapításakor és megerősítésekor, vagy hacsak nem érvényesült hasonló szokás megszakítatlanul legalább 200 éven keresztül, amely esetekben Mi semmiképpen sem töröljük el fent említett kiváltságukat vagy szokásukat. De akárhogy is, ha ez a Misekönyv, amelyet alkalmasnak láttunk kiadni, ez utóbb említetteknek megfelelőbb, megadjuk nekik az engedélyt, hogy ennek rítusai szerint mutassák be a szentmisét, feltéve, hogy megszerzik püspökük vagy prelátusuk vagy egész káptalanuk beleegyezését, minden ellenkező rendelkezés ellenére is.

            Egyébként minden egyéb fent említett templomnak ezennel megtiltjuk, hogy más Misekönyveket használjon, amelyekkel teljes egészében és abszolút módon fel kell hagyniuk; minthogy ezen Konstitúciónk által, amely ezentúl most és mindörökké érvényes, elrendeljük és megparancsoljuk, hogy semmit nem adjanak hozzá a most kiadott Misekönyvünkhöz, semmit ne hagyjanak el belőle, semmit meg ne változtassanak benne, neheztelésünk büntetésének terhe alatt.

            Kifejezetten megparancsoljuk minden egyes Pátriárkának, Adminisztrátornak, és minden más személynek, bármilyen egyházi méltóságot viseljenek is, legyenek akár a Római Szent Egyház Bíbornokai, vagy viseljenek bármilyen más rangot vagy kiválóságot, a szent engedelmesség nevében elrendeljük, hogy a szentmisét az Általunk ezennel lefektetett rítus és mód és normák szerint énekeljék vagy olvassák, és ezentúl minden más misekönyv rubrikának és rítusainak használatát, amit eddig szokásképpen követtek, fejezzék be, azokkal teljesen hagyjanak fel, bármennyire ősiek is legyenek azok; és a szentmise bemutatása közben ne vezessenek be semmilyen szertartást, vagy ne mondjanak semmilyen más imát azon kívül, mint amit ez a Misekönyv tartalmaz.

            Továbbá ezen (rendelkezésünk) folytán, Apostoli hatalmunk erejénél foga, engedélyezzük és mindörökre megengedjük, hogy a szentmise bármely templomban történő énekléséhez vagy olvasásához teljesen ezt a Misekönyvet kövessék ezentúl, a lelkiismeret minden aggálya nélkül, vagy a bármilyen büntetésnek, ítéletnek vagy cenzúrának való kiszolgáltatottság félelme nélkül, szabadon és törvényesen. Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, a Szentszék megelőző konstitúciói és dekrétumai ellenére is, éppígy bármely tartományi vagy szinódusi zsinat általános vagy különleges konstitúciója vagy ediktuma ellenére, valamint a fent említett templomok távoli és emlékezetet meghaladó rendelkezések által alapított gyakorlata és szokása ellenére is – kivéve amennyiben ezek több, mint kétszáz évesek.

            A Mi akaratunk tehát, és ugyanazon hatalmunknál fogva elrendeljük, hogy miután közzétettük ezt a konstitúciót és a Misekönyv kiadását, a Római Kúria papjai harminc nap múlva kötelesek a szentmisét eszerint énekelni vagy olvasni; mindenki más az Alpoktól délre három hónap múlva; és az Alpokon túliak vagy hat hónap múlva, vagy amikor a Misekönyv kapható lesz. Azért, hogy a Misekönyv romlatlanul megmaradjon az egész világon, és mentes maradjon minden romlástól vagy hibától, a büntetés a nyomdászok számára, akár közvetve, akár közvetlenül tartozzanak is a Mi és a Szent Római Egyház uralma alá, könyveik utáni bírság és száz aranydukát megfizetése lesz ipso facto az Apostoli Kincstár részére. Továbbá, a világ egyéb részein tartózkodók büntetése a latae sententiae kiközösítés lesz, és más egyéb büntetések, amelyet majd ítéletünk kivet; és elrendeljük ezen törvény által, hogy ne merészeljék akár kinyomtatni, akár megjelentetni vagy eladni, vagy bármi módon elfogadni az ilyen természetű könyveket a Mi engedélyünk és jóváhagyásunk nélkül, vagy az általunk kijelölendő helyek Apostoli Komisszariátusai kifejezett beleegyezése nélkül. Az említett nyomdászoknak meg kell kapniuk a hiteles Misekönyvet, és ahhoz teljesen hűségesnek maradni, és semmilyen módon nem térhetnek el a Római Misekönyv tekintéllyel bíró nyomtatott formájától.

            Éppen ezért, mivel nehéz lenne, hogy ezen nyilatkozat a keresztény világ minden egyes részére eljusson, és egyszerre kerüljön napvilágra mindenhol, elrendeljük, hogy szokás szerint függesszék ki és tegyék közzé az Apostolok Fejedelme Bazilikájának kapuján, éppígy az Apostoli Titkárságon és a Campo Flora utcáin; továbbá elrendeljük, hogy ennek az ediktumnak nyomtatott példányai, amelyeket aláírt egy közjegyző és hivatalossá tett egy egyházi méltóság, mindenhol és minden nemzetben ugyanazzal a kétségtelen érvényességgel rendelkezzenek, mint ha Saját kéziratunkat mutatták volna meg. Ezért senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek, valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.

 

Kelt Szent Péternél, az Úr megtestesülésének 1570-ik évében, július hó 14-ik napján, pápaságunk ötödik évében.

[oldal tetejére]

Őszentsége XII. Kelemen pápa

„In Eminenti”

Bullája a szabadkőművességről

 

KELEMEN PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
MINDEN HÍVőNEK ÜDVÖT ÉS APOSTOLI ÁLDÁST

1738. ÁPRILIS 28.

 

Miután az isteni irgalmasság Minket, Akinek érdemei nem érnek fel a feladathoz, helyezett az Apostoliság magas őrtornyába, ránk bízva a pásztori gondviselés kötelességét, figyelmünket, amennyire ezt odafentről megadták nekünk, kitartó gondoskodással azokra a dolgokra fordítottuk, amelyek az Igaz Hitet megőrzik a tévedésektől és fogyatékosságoktól, és amelyek a zavar veszélyeit a legaggasztóbb időkben távol tartják az egész katolikus világtól.

Fülünkbe jutott, és a közbeszéd világossá tette, hogy bizonyos társaságok, közösségek, gyülekezetek, találkozók és kongregációk, amelyeket a köznyelv szabadkőműveseknek vagy francia kőműveseknek, vagy egy-egy nyelvnek megfelelően más egyéb módon nevez, széles körben elterjedtek, és naponta növekednek hatalmukban; és különböző vallásokhoz vagy szektákhoz tartozó emberek, megelégedvén a természetes becsületesség látszatával, egybegyűlnek, saját törvényeik és szabályaik szerint, egy szigorú és felbonthatatlan kötelékben, amely– mind a Szentírásra tett eskü, mind pedig több súlyos büntetés kilátásba helyezése által – megszeghetetlen hallgatásra kötelezi őket mindazzal kapcsolatban, amit titokban együtt tesznek. De a bűn természete, hogy elárulja önmagát és megmutatkozik az őt kísérő lármában. Így ezek a fent említett társaságok és gyűlések a hívekben erős gyanút ébresztettek, és minden körültekintő és becsületes ember ugyanazt az ítéletet mondta ki róluk: aljasak és erkölcstelenek. Ugyanis ha nem tennének semmi gonosz dolgot, nem gyűlölnék annyira a fényt. Valóban, ezek a hírek oly nagy mértékben elterjedtek, hogy több országban is világi hatalmak betiltották ezeket a társaságokat, mint olyanokat, amelyek a közbiztonságra nézve veszélyesek, és nemrég úgy tűnt, bölcsen felszámolták őket.

Ezért, emlékezetünkbe tartva, milyen hatalmas károkat okoznak ezek a társaságok és gyűlések nemcsak a földi állapot békéjének, hanem a lelkek jólétének is, és felismerve, hogy nem tartják magukat sem a világi, sem az egyházi szankciókhoz; és mivel az Isteni Ige arra oktat minket, hogy a hűséges szolga és az Úr házának felügyelője feladata, hogy éjjel és nappal vigyázzon, nehogy az olyanok, mint ezek, betörjenek a házba, mint a tolvajok, és nehogy, mint rókák, feldúlják a szőlőskertet; hogy megőrizzük az egyesek szívét az erkölcstelenségtől, és az ártatlanokat, kiket titokban megsebeznek a fent említettek nyilai, és hogy lezárjuk azt a széles utat, amely megnyílhatna a bűn elkövetésére, és egyéb, Előttünk ismert igaz és jogos okok miatt; tanácskozván néhány Tisztelendő Testvérünkkel a Római Szent Egyház Bíbornokai közül, valamint saját akaratunkból és biztos tudásunk és érett megfontolásunk alapján, Apostoli hatalmunk teljességével ezennel megállapítjuk és elrendeljük, hogy a szabadkőművesek vagy francia kőművesek vagy bárhogyan nevezzék is őket, ezen a társaságok, közösségek, gyűlések, összejövetelek, találkozók, kongregációk és ülések elítéltek és tiltottak, és jelen Konstitúciónkkal, amely örökre érvényben marad, elítéljük és tiltottá nyilvánítjuk őket.

Amiért is a legszigorúbban megparancsoljuk a szent engedelmesség nevében is, hogy a hívek, legyenek bármilyen állapothoz, ranghoz, körülményhez, rendhez, méltósághoz vagy kiválósághoz tartozóak, akár klerikusok, akár laikusok, világiak vagy szerzetesrendiek, még azok is, akik különleges és egyéni említésre jogosultak, egyikük sem, semmilyen ürüggyel, semmilyen oknál fogva, ne merészeljenek belépni a fent említett szabadkőművesek vagy francia kőművesek – vagy bármilyen más nevük legyen is – közé, propagálni vagy támogatni azokat, vagy házaikban vagy lakóhelyükön fogadni őket, vagy rejtegetni őket, bejegyeztetni magukat közéjük, csatlakozni hozzájuk, együtt lenni velük, hatalmat vagy engedélyt adni nekik, hogy másutt találkozzanak, segíteni őket bármilyen módon is, tanácsot adni nekik, bátorítani vagy támogatni őket akár nyíltan, akár titokban, akár közvetve, akár közvetlenül, ők maguk vagy mások által. Se ne merészeljenek biztatni másokat, vagy mondani nekik, vagy bátorítani vagy üldözni másokat, hogy bejegyeztessék magukat ilyen közösségekbe, vagy belépjenek közéjük, vagy hogy jelen legyenek közöttük, vagy segítsék őket bármi módon is. Ehelyett minden fent említett személynek teljesen távol kell maradnia az ilyen társaságoktól, közösségektől, gyülekezetektől, találkozóktól, kongregációktól és ülésektől, a kiközösítés büntetésének terhe alatt, amelyet magára von már magával a cselekedettel, mindenféle nyilatkozat nélkül is, és amely kiközösítés alól nem nyerhetnek feloldozást, csak haláluk órájában, vagy pedig Tőlünk, ill. az éppen uralkodó Pápától.

Sőt, akarjuk és megparancsoljuk, hogy mind a Püspökök és Prelátusok, és más helyi Ordináriusok, éppúgy, mint az eretnekségek felkutatói, indítsanak vizsgálatot és eljárást minden vétkes ellen, bármilyen állapotú, rangú, körülmények közt élő is legyen, bármely rendbeli, bármilyen méltóságot kiválóságot viselő személy is legyen; üldözzék őket és szabjanak ki rájuk megérdemelt büntetést, ahogy az eretnekekre. Mindegyiküknek megadjuk a fakultást, hogy a világi hatóságokat segítségül hívják, ha erre szükség lenne, hogy a vétkesek ellen vizsgálatot és eljárást vezessenek, és hogy felkutassák és megbüntessék őket a megfelelő büntetésekkel.

 

Kelt Rómában, Santa Maria Maggiore-nél, az Úr 1738-ik esztendejében.

[oldal tetejére]

Syllabus

IX. PIUS PÁPA különböző megnyilatkozásaiban, tanítóirataiban már egyszer elítélt tévedéseknek a gyűjteménye

kiadva 1864. december 8-án

IX. Pius pápa a „Quantra cura” kezdetű, korának tévedéseit elitélő körleveléhez csatoltatta 80 elvetendő tétel egybeszerkesztett jegyzékét. Az itt felsorolt tételeket különböző tanítóirataiban már megbélyegezte egyszer. A Syllabus olvasásánál nem szabad megfeledkezni arról – ez a laikusok számára nem mindig könnyű –, hogy a tételek nem állításokat, hanem ellenkezőleg, azok elvetését tartalmazzák.

I. Panteizmus, naturalizmus és abszolút racionalizmus

1. Semmilyen legfelsőbb, legbölcsebb, mindent előre tudó, gondviselő, e világ mindenségétől különböző isteni lény nem létezik; – és Isten egyúttal a természet is, és ezért változásoknak van kitéve; – és Isten valójában csak az emberben és a világban keletkezik;  – és a világmindenség Isten, és ő bír Isten tulajdonképpeni szubsztanciájával; – és Isten a világgal egy és ugyanazon dolog és hatalom, tehát a szellem az anyaggal, a szükségszerű hatalom a szabadsággal, az igaz a hamissal, a jó a rosszal, és az igaz az igaztalannal.

2. Tagadni kell Isten mindennemű befolyását az emberekre és a világra.

3. Az emberi ész – egészen, a legcsekélyebb tekintet nélkül Istenre – az igaznak és a hamisnak, a jónak és a rossznak az egyedüli bírája, magamagának törvénye, s természeti erejénél fogva elégséges arra, hogy az emberek és népek jólétéről gondoskodjék.

4. A vallás minden igazsága az emberi ész természetes erejéből származik; ezért az ész a legfőbb mérték és norma, amellyel az ember mindennemű igazság ismeretét meg tudja, illetve kötelességszerűen meg kell szereznie.

5. Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen: s ezért annak a folytonos és vég nélküli haladásnak van alávetve, amely az emberi értelem növekvő fejlődésének felel meg.

6. A Krisztusban való hit ellenkezik az emberi értelemmel és gátolja azt, és az isteni kinyilatkoztatás nemcsak, hogy semmit sem használ, hanem még árt is az ember tökéletesedésének.

7. A Szentírásban fölhozott és elmesélt jövendölések és csodák költők koholmányai, s a keresztény hit titkai nem egyebek, mint bölcseleti kutatások összegzései; és a mindkét Szövetség könyvei mitikus koholmányokat tartalmaznak; és maga Jézus Krisztus is mitikus kitaláció.

II. Mérsékelt racionalizmus

8. Mivel a vallást közvetlenül az emberi értelemmel kell egyenlővé tenni, a teológiai szaktárgyakkal úgy kell bánni, mintha filozófiaiak lennének.

9. A keresztény vallás minden dogmája különbség nélkül tárgyát képezi a természetes tudománynak vagy a bölcseletnek; és a csupán történetileg kiművelt emberi értelmes gondolkodás képes természeti erejével és alapelvei nyomán, minden, még a legrejtettebb értelmű dogmák valódi ismeretére is eljutni; mihelyt ezek a dogmák az ész előtt tárgyi valóságként jelennek meg.

10. Mivel más a bölcselő s más a bölcselet, azért a bölcselőnek jogában áll, sőt kötelessége azon tekintély alá vetni magát, amelyet ő maga igaznak ismer el, de a bölcselet semmi tekintélynek nem hódolhat, s nem is kell hódolnia.

11. Az Egyháznak nemcsak hogy nem kell soha megfednie a bölcseletet, hanem el is kell tűrnie a bölcselet tévedéseit, sőt rá kell hagynia, hogy maga javítsa ki önmagát.

12. Az Apostoli Szék és a Római Kongregációk rendeletei a tudomány szabad előrehaladását akadályozzák.

13. Azon módszerek és alapelvek, amelyek szerint a régi skolasztikus tanítók a teológiát tökéletesítették, a legkevésbé sem felelnek meg napjaink szükségleteinek és a tudományok előrehaladásának.

14. A bölcseletet a természetfölötti kinyilatkoztatásra való tekintet nélkül kell tárgyalni.

A racionalizmus tévedései még a kölni bíboros-érseknek 1847. június 15-én írt Eximiam tuam, és a breslaui püspöknek 1860. április 30-án írt Dolore haud mediocri kezdetű apostoli levélben lettek elítélve.

III. Indifferencizmus, latitudinarizmus

15. Minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart.

16. Az emberek bármely vallás gyakorlása által föltalálhatják az örök üdvösségre vezető utat, s elnyerhetik az örök üdvösséget.

17. Legalább jóreménységgel kell lennünk mindazok üdvösségét illetően, akik nincsenek Krisztus igaz Egyházában.

18. A protestantizmus nem egyéb, mint különböző alakja ugyanazon igaz, keresztény vallásnak, amelyben mód van rá éppúgy tetszeni Istennek, mint a katolikus Egyházban.

IV. Szocializmus, kommunizmus, titkos társaságok, Biblia-társaságok, liberális egyházi egyesületek

Ezek a pestises járványok már gyakorta el lettek ítélve, a legsúlyosabbak a következő alapvető megnyilatkozásokban:

Qui pluribus enciklika – 1846. november 9-én; Quibus quantisque apostoli beszéd – 1849. április 20-án; Noscitis et nobiscum enciklika – 1849. december 8-án; Singulari quadam apostoli beszéd – 1854. december 9-én; Quanto conficiamur moerore enciklika – 1863. augusztus 10-én

V. Tévedések az Egyházról és ennek jogairól

19. Az Egyház nem valódi és tökéletes, egészen szabad társaság, és nem rendelkezik saját és állandó jogokkal, amelyekkel isteni alapítója felruházta, hanem az államhatalom dolga meghatározni, melyek az Egyház jogai, és melyek azok a keretek, amelyeken belül az Egyház ezeket a jogokat gyakorolni képes.

20. Az egyházi hatalmat nem illeti meg, hogy akaratát érvényesítse az állami kormányzat engedélye és beleegyezése nélkül.

21. Az Egyháznak nincs hivatali hatalma, hogy tantételként meghatározza: a katolikus Egyház vallása az egyedül igaz vallás.

22. A kötelezettség, amelynek a katolikus tanítómesterek és írók egészen le vannak kötelezve, kizárólag azokra a dolgokra van szűkítve, amelyeket az Egyház tévedhetetlen ítélete mint hittételeket ad elénk, mindenki hitének tárgyaként.

23. A római pápák és az egyetemes zsinatok hatalmuk határait átlépték, államvezetők jogait bitorolták, és a hit és erkölcs dolgainak a lényegi értelmezésében is tévedtek.

24. Az Egyháznak se a képessége nincs meg a politikai hatalom alkalmazásához, se nem rendelkezik semmilyen evilági közvetlen vagy közvetett hivatali hatalommal.

25. A püspöki mivolttal együtt járó hatalmon kívül a püspököknek minden más evilági hatalmat az államhatalom – kifejezetten vagy hallgatólagosan – bocsát rendelkezésre, és ezért azt az államhatalom tetszése szerint vissza is vonhatja.

26. Az Egyháznak nincs eredendő és törvényes joga a szerzésre és birtoklásra.

27. Az Egyház felszentelt szolgáit és a római pápát az evilági dolgok minden felügyeletéből és fennhatóságából tökéletesen ki kell zárni.

28. A püspököknek, a kormányzat engedélye nélkül, még magukat az apostoli leveleket sem szabad közzétenniük.

29. A római pápa adományozta kedvezményeket hatástalanoknak és érvényteleneknek kell tekinteni, ha nem az állami hatóságon keresztül kérvényezték őket.

30. Az Egyház és az egyházi személyek immunitása (az állammal szemben) a polgári jogból veszi eredetét.

31. Egyháziak világi peres ügyeinél, akár polgáriak, akár büntetőjogiak azok, az egyházi bíráskodást teljesen el kell törölni, még az Apostoli Szék megkérdezése nélkül és tiltakozása ellenére is.

32. A természetjog és a méltányosság minden megsértése nélkül megszüntethető a klerikusok személyes mentessége a katonai szolgálat terhe és gyakorlása alól; ezt az eltörlést igenis a polgári haladás követeli meg, különösen olyan társadalomban, ahol a kormányzási forma politikailag szabadon lett kialakítva.

33. Nem egyedül az egyházi joghatósági hatalmat illeti meg saját és eredendő jogon, hogy irányt szabjon teológiai dolgokban a tanításnak.

34. Az a tanítás, mely a római pápát egy szabad és hatalmát az egész Egyházban gyakorló állami vezetőhöz hasonlítja, olyan tanítás, amely a középkorban uralkodott.

35. Semmi sem tiltja, hogy valamely egyetemes zsinat vagy a népek együttes döntése által a pápai méltóság a római püspökről és Rómától egy másik püspökre és egy másik városba szálljon át.

36. Egy nemzeti zsinat döntése semmilyen további vitát és tárgyalást nem enged meg, és a polgári közigazgatás erre a határidőre követelheti a dolog elintézését.

37. Alapíthatók nemzeti egyházak, amelyek a római pápa hatalma alól ki vannak vonva, és teljesen el vannak választva.

38. Az Egyház keleti és nyugati egyházakra való szétválásához a római pápák túlságos önkényeskedése is hozzájárult.

VI. Tévedések a társadalmat illetően, mind önmagát, mind az Egyházhoz való viszonyát tekintve

39. Az állam, mint minden jog eredete és forrása, korlátlan jogokkal rendelkezik.

40. A katolikus Egyház tanítása ellenkezik az emberi társadalom javával és hasznával.

41. Az államhatalom, még ha hitetlen uralkodó gyakorolja is, a vallás dolgaiban indirekt, nemleges hatalommal rendelkezik; ezért őt nemcsak az exequatur („hivatalból üldözendő”) joga illeti meg, hanem az appellatio tamquam ab abusu („fellebbezés a világi hatósághoz az egyházi hatalommal elkövetett állítólagos visszaélés miatt”) joga is.

42. A két hivatali hatalom törvényei közt támadt konfliktus estén a világi polgári jog kerekedik felül.

43. A világi hatóságnak hatalma van korlátozni, semmisnek nyilvánítani és hatályon kívül helyezni azokat az ünnepélyes szerződéseket (ú. n. konkordátumokat), amelyeket az egyházi immunitáshoz tartozó jogok gyakorlásáról a Szentszékkel kötöttek a Szentszék beleegyezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére is.

44. A polgári hatalom beleavatkozhat a vallás, az erkölcs és a lelki vezetés dolgaiba. Ezért ítélkezhet azon eligazítások fölött, amelyeket az Egyház lelkipásztorai, tisztüknél fogva, mint lelkiismeretben kötelező szabályt adnak ki, sőt dönthet az isteni szentségek kiszolgáltatásáról, és az azok felvételéhez szükséges követelményekről.

45. A nyilvános iskolák, amelyekben valamely keresztény állam ifjúsága nevelkedik, egész irányítását – egyedül a püspöki szemináriumokat kivéve bizonyos vonatkozásokban – a polgári hatalomnak lehet és kell alárendelni, éspedig úgy, hogy semmilyen más hatalomnak ne ismerjék el a jogát a beavatkozásra az iskolai rendtartásba, a tanulmányok irányításába, a fokozatok adományozásába, a mesterek kiválasztásába és jóváhagyásába.

46. Sőt, még magukban az egyházi szemináriumokban is alá van vetve a tanítás alkalmazott módszere a polgári tekintélynek.

47. A legjobb állami berendezkedés azt követeli, hogy a népiskolákat, amelyek minden társadalmi osztály gyermekei számára nyitva állnak, és egyáltalán általában minden nyilvános közintézményt, amely a magasabb tudományos képzés és az ifjúság nevelésére szolgál, teljesen kivegyék az Egyház befolyása alól és egészen a polgári és politikai hatalom alá helyezzék, a kormányzók tetszése és a kor általános szokásainak pontos mértéke szerint.

48. Katolikus férfiak eltűrhetik az ifjúság képzésének azt a módját, amely a katolikus hittől és az Egyház hatalmától eltér, és amely csak vagy legalábbis elsődlegesen a természeti dolgok tudását és a földi szociális élet céljait veszi tekintetbe.

49. A polgári hatalom megakadályozhatja, hogy a püspökök és a hívő népek a római pápával szabad és kölcsönös kapcsolatot tartsanak fenn.

50. A világi hatalomnak önmagától joga van püspököket kinevezni, és ezután megkívánhatja, hogy ezek a püspökök már azelőtt elkezdjék egyházmegyéjük kormányzását, mielőtt a Szentszéktől a kánoni beiktatásukat és az apostoli dokumentumot megkapják.

51. Sőt, a világi hatóságnak arra is joga van, hogy a püspököket felfüggessze lelkipásztori szolgálatuk gyakorlásában, és azokban az ügyekben, melyek a püspökségekre és a püspökök kinevezésére vonatkoznak, nem köteles a római pápának engedelmeskedni.

52. A hatóság saját jogon megváltoztathatja mind a nők, mind a férfiak szerzetesi fogadalmára egyházilag előírt életkort, és az összes szerzetesrendeknek megtilthatja, hogy bárkit engedélye nélkül az örök fogadalom letételére engedjenek.

53. El kell törölni azokat a törvényeket, amelyek a vallási szerzetesrendek védelmére, valamint jogaira és kötelességeire vonatkoznak; sőt, az állami kormányzat mindazoknak segítséget nyújthat, akik a magul által választott szerzetesrendet el akarják hagyni és ünnepélyes fogadalmukat meg akarják szegni; és ugyanígy a szerzetesházakat, a káptalani templomokat és az egyszerű papi javadalmakat, még akkor is, ha ezek kegyúri jog alatt állnak, egészen elnyomhatja, javaikat és jövedelmüket az állami közigazgatásnak és rendelkezésnek alávetheti és elkobozhatja.

54. A királyok és az államok fejei nemcsak ki vannak véve az Egyház bíráskodása alól, hanem a joggyakorlat kérdéseinek eldöntésében felette állnak az Egyháznak.

55. Az Egyházat az államtól és az államot az egyháztól szét kell választani.

VII. Tévedések a természetes és a keresztény erkölcsi törvényekről

56. Az erkölcsi törvényeknek nincs szükségük az isteni megerősítésére, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy az emberi törvényeket a természetjoggal összhangba hozzák, vagy hogy kötelező érvényüket Istentől megkapják.

57. A filozófia és az erkölcstan tudományának, csakúgy, mint a polgári törvényeknek, el lehet és el kell térniük az isteni és az egyházi tanítástól.

58. Nem kell más erőket elismerni, mint csak az anyagban létezőket, és az erkölcsökre, a tisztességre és a méltóságra való minden nevelést a földi javak különböző módon való felhalmozásába és növelésébe és az érzéki vágyak kielégítésébe kell helyezni.

59. A jog a kézzel fogható, a nyilvánvaló tényben (factum materialis) van, és minden emberi kötelesség üres elnevezés, és minden emberi cselekedet jogerős.

60. A tekintély nem más, mint a tömeg és az anyagi erők összessége.

61. Egy sikeresen megtörtént cselekedet igazságtalansága a jog szentségében nem okoz semmilyen kárt. 62. Az ú. n. „be-nem-avatkozás” elvét (principium de non interventu) ki kell hirdetni és be kell tartani. (Megjegyzés. Ehhez az elvhez folyamodott III. Napóleon francia császár, hogy ne kelljen megtartania ígéreteit, és ne kelljen segítséget nyújtania IX. Piusnak a pápai állam területére betörő piemonti seregek ellen.)

63. A törvényes államfőnek kijáró engedelmességet meg szabad tagadni, sőt fel is szabad lázadni ellene.

64. Bármilyen, még oly szent eskünek a megszegése, és ugyanígy minden gaz és gyalázatos, az örök törvénnyel szembenálló tett elkövetése nemcsak hogy nem kárhoztatandó, de még meg is engedett, sőt dicséretre méltó, ha hazaszeretetből hajtják végre.

VIII. Tévedések a keresztény házasságról

65. Semmilyen meggondolásból nem lehet eltűrni, hogy Krisztus a házasságot a szentségek méltóságára emelte.

66. A házasság szentsége csupán a házassági szerződés járuléka, és attól elválasztható, és maga a szentség egyesegyedül az esküvői áldáson alapszik. (Megjegyzés: A tétel második részében kifejezett véleményhez többek között Melchior Cano véleménye járult hozzá, aki szerint keresztények között a házasság csakis az esküvői áldás révén válik sajátos értelemben szentséggé.)

67. A természetjog értelmében a házassági kötelék nem felbonthatatlan, és különböző esetekben a tényleges értelemben vett válást az állami hatóság törvényesen kimondhatja.

68. Az Egyháznak nincs hatalma elválasztó házassági akadályokat bevezetni, hanem ez a hatalom az állami hatóságot illeti meg, amelynek a fennálló akadályokat el kell törölnie.

69. Az Egyház csak a későbbi századokban kezdte el az elválasztó házassági akadályokat felállítani; nem saját jogán, hanem azzal a joggal élve, amelyet az állami hatóságtól kapott.

70. A Tridenti Zsinat kánonjai, amelyek a kiközösítés büntetésével sújtják azokat, akik tagadni merik, hogy az Egyháznak megvan a hatalma az elválasztó házassági akadályok felállítására részben nem dogmatikusak, részben erre a kölcsönzött jogra értendők.

71. A nem hatályba lépés büntetésénél kimondott tridenti házassági formula nem kötelez ott, ahol a polgári törvény mást ír elő, és a házasság érvényességét ettől az új formától teszi függővé.

72. VIII. Bonifác volt az első, aki azt állította, hogy az ordinációknál (magasabb egyházi rendek feladásánál) tett tisztasági fogadalom a házasságot semmissé teszi.

73. Keresztények között valódi házasság jöhet létre egy csupán polgári szerződés ereje által is, és hamis állítás, hogy egyfelől a házassági szerződés keresztények között mindig szentség, másfelől, hogy a szerződés semmis, ha abból a szentséget kizárják.

74. A házassági dolgok és a jegyességi ügyek természetüknél fogva állami bíróság alá tartoznak.

Ide tartozik még két más tévedés is: az egyházi személyek nőtlenségének az eltörléséről, és arról, hogy a házas állapotot többre kell tartani a szüzességi állapotnál. Az első az 1986. november 9-én megjelent Qui pluribus kezdetű enciklikában, a második az 1851. június 10-én kiadott Multiplices inter nevű apostoli levélben lett elítélve.

IX. Tévedések a római pápa világi uralmáról

75. A keresztény és katolikus Egyház fiai arról vitatkoznak egymás közt, hogy a világi uralkodás a lelkivel összefér-e.

76. A világi állam megszüntetése, amelyet az Apostoli Szék birtokol, a legnagyobb mértékben járulna hozzá az Egyház szabadságához és boldogulásához.

X. Tévedések, amelyek korunk liberalizmusára vonatkoznak

77. A mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot.

78. Ezért dicséretes, hogy bizonyos katolikus országokban az ottani bevándorlóknak törvénnyel biztosítják saját vallásuk nyilvános gyakorlását.

79. Hiszen nem igaz, hogy a bármilyen kultusznak megadott állami szabadság, és a tetszőleges vélemények és gondolatok leplezetlen és nyilvános kinyilvánítására minden embernek biztosított teljes jog a népek erkölcsének könnyebb romlásához és az indifferencizmus (minden vallás egyenjogúsága) pestisének terjedéséhez vezet.

80. A római pápának a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval ki lehet és ki kell békülnie, és egyesülnie kell velük.

IX. Pius pápa híres gyűjteményének, a Syllabusnak végére érve ismételten figyelmeztetni kell az olvasót arra, hogy ez a jegyzék a fenti tételeket nem helyesli, hanem határozottan, pápai tekintéllyel elveti és kárhoztatja.

Például a 79. pont vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a katolikus hívőknek tilos azt hinni és állítani, hogy a vallásszabadság és az általános véleményszabadság gyakorlata nem az erkölcsök romlásához és nem az indifferencizmushoz vezet.

[oldal tetejére]

Szent X. Piusz pápa

pascendi dominici gregis

kezdetű enciklikája

a modernizmus eretnekségéről.

 

1907. szeptember 8.

 

Tisztelendő Testvérek!

Üdv és apostoli áldás!

 

 

A modernista tévtanok fontossága

 

Abban a küldetésben, mely a mennyből bizatott ránk, hogy legeltessük az Úr nyáját, Jézus Krisztus első kötelességül jelölte ki azt, hogy féltékeny gonddal őrizzük a hit hagyományos letéteményét, a nyelv profán újdonságaival, miként a hamis tudomány ellentmondásaival szemben. Kétség kívül nem volt kor, amelyben erre az éberségre ne lett volna szüksége a keresztény népnek: mert sohasem volt hiány az emberi nem ellenségétől támasztott hamisan szóló férfiakban (ApCsel 20,30), hasztalan beszédűekben és hitegetőkben (Tit 1,10), tévelygőkben és tévelyítőkben (2Tim 3,13). De azt is el kell ismerni, hogy az utóbbi időben különösen megnőtt Jézus Krisztus keresztje ellenségeinek száma, akik, merőben új és fölöttébb álnok módon megsemmisíteni iparkodnak az Egyház életerejét, sőt ha tudnák, fenekestül fölforgatnák Krisztus országát. Most már nem illik tovább hallgatnunk, ha nem akarunk hűtlennek látszani legszentebb kötelességünk iránt, és ha azt nem akarjuk, hogy azt a jóságot, amellyel eddig éltünk a megjavulás reményében, ne tekintsék feledékenységnek a mi részünkről.

Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az, hogy ma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk. Elrejtőznek — és ez igen élénk félelem és aggodalom oka —, magának az Egyháznak a kebelében és szívében s annál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltan azok. Mi, Tisztelendő Testvérek, világi katolikusok és — ami még elszomorítóbb — papok nagy számáról beszélünk, akik az Egyház iránti szeretet színe alatt, teljes híjával a komoly filozófiának és teológiának, ellenben a velőkig áthatva a katolikus ellenfeleinél fölszedett tévtan mérgével, megvetve minden szerénységet, az Egyház megújítóiként tolják előtérbe magukat, akik zárt falanxokban, merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jézus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, amelyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerű és tiszta emberségig.

Ezek a férfiak csodálkozhatnak azon, hogy mi őket az Egyház ellenségei közé sorozzuk. De valami alapon senki sem fog ezen csodálkozni, aki — mellőzve szándékait, amelyekről az ítélkezés Istennek van fönntartva — hajlandó megvizsgálni tanaikat és emezekhez mérten, beszéd- és cselekvésmódjukat. Ellenségei az Egyháznak, bizonyára azok, és ha azt mondjuk, hogy rosszabb ellenségei nincsenek, nem távolodunk el az igazságtól. Valóban nem kívülről, mint már megjegyeztük, hanem belülről dolgoznak a romlásán: ma a veszély szinte az Egyház belsejében és ereiben van: csapásaik annál biztosabbak, minél jobban tudják, hová kell sújtani. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a csemetékre tették a fejszét, hanem magára a gyökérre, azaz a hitre és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlan életnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beoltani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen része sem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el ne kövessenek mindent a rombolásra. És amíg ezer meg ezer úton folytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos, olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a racionalistát meg a katolikust, olyan rafinált ügyességgel teszik ezt, hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket. Különben, vakmerőségüktől elkapatva, nincs az a következmény, amitől meghátrálnának, vagy éppen amit ne védelmeznének hangosan és makacsul. Ezzel jár — s e körülmény igen alkalmas a megtévesztésre — olyan élet, mely csupa tevékenység, különös kitartás és hév minden tanulmánynemben s oly erkölcsök, melyek általában ajánlhatók szigorúságuk miatt. Végül — és az, úgy látszik, a gyógyulás minden reményét elveszi — tanaik annyira megmételyezték lelküket, hogy emiatt megvetői lettek minden tekintélynek, türelmetlenek minden fék iránt: hamis lelkiismerettel dolgozva mindent elkövetnek, hogy az igazság iránti tiszta buzgalomnak tulajdonítsák azt, ami egyedül a makacsság és a kevélység munkája. Igaz, mi valamikor azt reméltük, hogy egy napon észre térnek; és ezért mi először szelíden bántunk velük, mint fiainkkal, majd szigorúan, végül — és igazán nehéz szívvel — nyilvánosan megdorgáltuk őket. Nem ismeretlen előttetek, Tisztelendő Testvérek, igyekezetünk meddősége: egy percre meghajtják fejüket, hogy tüstént annál gőgösebben emeljék föl. Ó, hogyha csak róluk volna szó, mi talán hallgathatnánk: de a katolikus vallás, annak biztonsága forog kockán. Törjük meg hát a csendet, mely immár vétek volna. Itt az idő, hogy letépjük ezeknek az embereknek az álarcát, és a maguk mivoltában mutassuk meg őket az egész Egyháznak.

 

Felosztás

 

És mivel a modernistáknak — általában így nevezik őket és sok joggal — egyik, és valóban igen álnok taktikája az, hogy sohasem fejtik ki tanaikat módszeresen és a maguk egészében, hanem azokat némi tekintetben szétforgácsolják és itt-ott elszórják, ami miatt őket ingatagoknak és határozatlanoknak lehetne ítélni, amikor eszméik éppen ellenkezőleg, teljesen megállapodottak és állandók, fontos, hogy itt és mindenekelőtt bemutassuk magukat e tanokat egy szempont alatt, és megmutassuk azt a logikai kapcsot, mely azokat egymással összeköti. Fönntartjuk magunknak azt, hogy azután megjelöljük a tévelyek okait és előírjuk azon gyógyszereket, melyek alkalmasak a baj megszüntetésére.

 

 

Első rész

A modernista tanok elemzése

 

És hogy rendszeresen járjunk el ebben a valóban bonyolult dologban, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a modernisták mindegyike magában mintegy több személyt egyesít és kever össze: tudniillik a bölcselőt, a hívőt, a teológust, a történészt, a kritikust, az apologétát, a reformátort; és fontos e személyeket jól szétválasztani, ha alaposan meg akarjuk ismerni rendszerüket és számot akarunk adni magunknak tanaik előfeltételeiről és következményeiről.

 

1. A bölcselő

Az agnoszticizmus

 

Már most, hogy a bölcselővel kezdjük, a modernisták vallásbölcseletüket arra a tanra építik, amelyet közönségesen agnoszticizmusnak nevezünk. Eszerint az emberi ész teljesen a tünemények korlátai között mozog — tünemények alatt értve a tárgyakat, mint jelenségeket, s azt a módot, ahogyan megjelennek — és nincs semmi képessége, sem joga arra, hogy túlmenjen azok határán. Nem képes tehát fölemelkedni Istenig, de még arra sem, hogy a látható dolgokból megismerje Isten létezését. ebből pedig azt vonják le, hogy Isten semmiképpen sem közvetlen tárgya a tudománynak, és hogy — történeti szempontból — Isten nem tekinthető történeti alanynak. Ilyen előzmények után bárki könnyen megértheti, hogy mivé lesz a természetes teológia (theologia naturalis), a hit indokai (motiva credibilitatis), a külső kinyilatkoztatás (revelatio externa). Ezeket ugyanis a modernisták teljesen mellőzik és átutalják az intellektualizmushoz, ehhez a — mint mondják — nevetséges és elhalt rendszerhez. És egyáltalában nem tartóztatja vissza őket még az sem, hogy az ilyen szörnyű tévedéseket az Egyház egészen nyilvánosan kárhoztatta. Mert hiszen a Vatikáni Zsinat határozata szerint: „Aki azt mondaná, hogy az emberi ész természetes világossága képtelen megismerni bizonyossággal a teremtett dolgok útján az egy és igaz Istent, a mi Teremtőnket és Urunkat, átok alatt legyen.” („Dei Filius” konstitúció, A kinyilatkoztatásról, 2. kánon). Továbbá: „Ha valaki azt mondaná, hogy nem lehetséges vagy mód rá, hogy az ember isteni kinyilatkoztatás által kioktattassék az Istenről és az iránta tanúsítandó tiszteletről, átok alatt legyen.” (Uo.) Végül: „Ha valaki azt mondaná, hogy az isteni kinyilatkoztatás nem lehet hihetővé külsőjelek által és így az embereket csak az egyéni tapasztalás avagy a magánsugallat van hivatva hitre indítani, átok alatt legyen.” (Uo., A hitről, 3. kánon). Már most, hogy az agnoszticizmustól, mely nem egyéb „nemismerés”-nél, miként térnek át a modernisták a tudományos és történelmi ateizmusra, mely viszont tisztán tagadásból áll; és abból, hogy nem tudják, vajon Isten beavatkozott-e az emberi nem történetébe vagy sem, miféle okoskodással jutnak el arra, hogy megmagyarázzák ugyanezt a történetet Isten teljes mellőzésével, mint aki abban semmi részt nem vett, értse meg, aki tudja. Annyi tény, hogy egy dolog előttük teljesen meg van állapítva és el van határozva: az, hogy a tudomány, valamint a történelem istentelen legyen és olyan, amelyben Istennek és minden isteninek teljes száműzésével nincsen helye másnak, mint tüneményeknek. Hogy mily következmények folynak ebből a lehetetlen tanból Krisztus legszentebb személyére, életének és halálának titkaira, föltámadására és dicsőséges mennybemenetelére, azt csakhamar meg fogjuk látni.

 

Az immanentizmus

 

Az agnoszticizmus azonban a modernisták tanának csak a negatív oldala; a pozitív oldalt az alkotja, amit vitális immanenciának neveznek. Az egyiktől a másikhoz a következő módon jutnak el. A vallás — legyen az akár természetes, akár természetfölötti — kell, hogy mint bármely más tény, valamely magyarázatot megengedjen. A természetes teológia kikapcsolása után a kinyilatkoztatáshoz vezető útnak, a hit indokainak visszautásítása által történt elzáráza után, sőt egyáltalán bármiféle külső kinyilatkoztatás teljes elvitatása után azonban az emberen kívül hiába keresünk magyarázatot. Magában az emberben kell tehát keresnünk: és mivel a vallás az életnek valamely formája — teljesen az emberi életben kell azt megtalálnunk. Innét ered tehát a vallási immanencia elve. Mithogy továbbá bármely vitális jelenségnek — aminek a vallást is tekintik — első kiinduló pontja valamely szükségletben vag ösztönszerű érzésben keresendő: a kezdet gyanánt tehát, szorosan az életről lévén szó, a szívnek valamely mozgalmát, azaz érzelmét kell fölvenni. Ugyanezért: Isten lévén tárgya a vallásnak, mindebből az következik, hogy a hit, mely kezdete és alapja bármely vallásnak, valamely benső érzésbe helyezendő, amely az isteni után való szükségérzetből fakad. Minthogy továbbá ez az isteni után való szükségérzet csakis bizonyos és alkalmas körülmények között jelentkezik, nem tartozhat magától az öntudat kereteibe, hanem kezdetben az öntudat alatt rejtőzik, vagyis a modern filozófiától kölcsönzött szóval: a tudatalattiságban (subconscientia), hol a gyökere továbbra is rejtve marad és megközelíthetetlen. — Azt kérdezheti mármost valaki: miféle úton-módon válik ez a szükségérzet az isteni után, melyet az ember magában észlel, vallássá? Erre a modernisták így felelnek: A tudás és a történelem két határvonal között mozog: az egyik külső, tudniillik a látható világ, a másik belső, azaz az öntudat. Mihelyt valamelyikhez elértek, nincsen tovább hova menniük, mert a határokon túl már a megismerhetetlen van. Ez előtt a megismerhetetlen előtt — legyen az akár az emberen kívül a látható természet rendjén túl, akár az emberben a tudatalattiság mélyén, az isteni iránt való szükségérzet a vallásra hajló lélekben — a fideizmus tantétele szeint az észnek minden előzetes ítélkezése nélkül valami sajátos érzést indít föl; és ebből bontakozik ki az isteni valóság, úgy is mint önmagának belső oka, és az embert valamiképpen összeköti Istennel. Ebben az értelemben veszik a modernisták a hitet és ebben keresik a vallás kiindulópontjait.

Itt még nem áll meg bölcseletük vagy jobban mondva őrjöngésük. Ebben az érzelemben találják tehát a hitet; de a hittel együtt és a hitben — amint a hitet értik — a kinyilatkoztatást is. És csakugyan: ki kívánhat többet a kinyilatkoztatásról? Avagy nem mondhatjuk kinyilatkoztatásnak vagy a kinyilatkoztatás kezdetének azt a lélekben nyilvánuló vallásos érzést, nem mondhatjuk-e, hogy ebben a vallásos érzésben, habár homályosan, ismét maga Isten nyilatkozik meg a léleknek? Hozzáteszik még azt is, hogy amint Isten egyszerre tárgya és oka a hitnek, azonképpen az a kinyilatkoztatás Istenről szól és Istentől ered, vagyis Isten abban egyszerre kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott. Innen származik, Tisztelendő Testvérek, a modernistáknak az a legvisszásabb állítása, hogy bármily vallást a különféle szempontok szerint, természetesnek vagy természetfölöttinek is lehet mondani. Innen származik az a törvény, mely a vallásos öntudatot egyetemes szabálynak fogja föl, teljesen egyértelműnek a kinyilatkoztatással, amely szabálynak köteles meghódolni mindenki, még a legfőbb egyházi hatalom is, akár tanít, akár az istentiszteletről vagy a fegyelemről rendelkezik.

 

Következmény: A vallástörténelem kiforgatása

 

Hanem ebben az egész folyamatban, amelyből a modernisták állítása szerint a hit és a kinyilatkoztatás erednek, egy pontot kell legkivált figyelembe venni, azon történelmi és kritikai következtetések miatt, amelyeket belőle levonnak. Nem kell ugyanis azt hinni, hogy az a megismerhetetlen, amelyről beszélnek, pusztán és elszigetelten jelentkezik a hit előtt, hanem ellenkezőleg, szorosan összefügg egy-egy tüneménnyel, amely — noha a tudomány vagy a történelem területére tartozik — bizonyos módon mégis átlépi ennek határait; ez a jelenség akár természeti tény, mely valami titkot rejt magában, akár valamely ember, akinek jellemét, tetteit és beszédeit látszólag nem lehet összeegyeztetni a történelem közös törvényeivel. És akkor a hit, a tüneményhez csatlakozó megismerhetetlentől vonzatva, kiterjed magára az egész tüneményre, és azt bizonyos módon áthatja a saját életével. Ebből pedig két dolog következik. Először a tünemények valamiféle átalakulása, minthogy azt a hit valódi feltételei fölé emeli, hogy így mint anyag alkalmasabb legyen arra a formára, melyet a hit akar ráruházni. Másodszor a tünemények valamiféle eltorzítása (ha szabad ezt a szót használnunk), s ez onnan származik, hogy a hit — kivonván azt a tér és idő feltételei alól — oly dolgokat tulajdonít neki, amelyekkel valójában nem bír. Ez kivált olyankor történik, mikor a múlt valamely jelenségéről van szó, s annál könnyebben, minél távolibb ez a múlt. Ebből a kettős műveletből a modernisták ismét két törvényt vonnak le, amelyek egy — már az agnoszticizmustól szolgáltatott — harmadik törvényhez járulva, alapját adják történelmi bírálatuknak. Egy példa meg fogja világítani tárgyunkat. Vegyük ezt a példát Krisztus személyéről. Krisztus személyében — mondják — se a tudomány, se a történelem nem talál egyebet embernél. Ennélfogva az ő történetéből — az agnoszticizmuson alapuló első törvény értelmében — törlendő minden, ami isteni jellegű. Továbbá a második törvény értelmében Krisztus történeti személyét átalakította a hit: tehát kiküszöbölendő abból mindaz, ami azt a történelmi feltételek fölé emeli. Végül, a harmadik törvény értelmében, ugyancsak Krisztus személyét eltorzította a hit: tehát kihagyandók történetéből beszédei, tettei, egyszóval mindaz, ami nem felel meg jellemének, helyzetének, neveltetésének, annak a helynek, ahol, és annak a kornak, amikor élt. Kétség kívül furcsa egy okoskodási mód, pedig ez a modernisták kritikája.

A vallásos érzelem tehát, mely a vitális immanencia által a tudatalattiság (subconscientia) mélyéből fakad, csírája minden vallásnak, mint ahogy oka mindannak, ami bármely vallásban valaha volt vagy lesz. Ez az érzelem kezdetben bár homályos, szinte alaktalan, fokozatosan fejlődött azon elv titkos befolyása alatt, mely neki létet adott, és együtt az emberi élet fejlődésével, amely, mint mondottuk, egyik formája. Így keletkezett az összes vallás, még a természetfölötti vallások is: mert egyik sem egyéb, mint annak a vallásos érzelemnek a kialakulása. És ne gondolja valaki, hogy a katolikus vallással kivételt tesznek: egy színvonalra állítják ezt is a többivel. Mert ez is a Krisztus öntudatában — aki rendkívüli természetű férfiú volt, amilyen nem volt s nem is lesz soha — a vitális immanencia elvéből született, nem másképpen. Elámulnak valóban, akik ezt hallják, ilyen merész állítással, ilyen szentségtörtéssel szemben! És Tisztelendő Testvérek, nem csupán a hitetlenek azok, akik ilyen vakmerőségeket hangoztatnak: katolikus férfiak, sőt papok is számosan, akik ezt nyilvánosan tanítják s még azzal dicsekszenek, hogy ilyen őrültségekkel megreformálják az Egyházat. Itt már nem arról a régi tévelyről van szó, mely az emberi természetet mintegy joggal ruházta föl a természetfölötti rendhez. Ez túlhaladott álláspont, mert ma azt tanítják, hogy Krisztusban, mint emberben, csakúgy, mint mibennünk, a mi szent vallásunk nem egyéb, mint a természetnek saját és önkéntes gyümölcse.Ennél pedig valóban semmi sem alkalmasabb minden természetfölötti rend eltörlésére. Amiért is a Vatikáni Zsinat szentesítette a következőket: Aki azt mondja, hogy az ember isteni segítséggel nem emelkedhet olyan ismeretre és olyan tökéletességre, amely meghaladja a természetet, hanem képes és köteles is folytonos fejlődéssel magától eljutni minden igaz és minden jó birtokába: átok alatt legyen. (Uo., A kinyilatkoztatásról, 3. kánon).

 

Hogyan keletkeznek a dogmák

 

Mi eddig, Tisztelendő Testvérek, nem láttuk, hogy az értelemnek is helyet adtak volna. Pedig ennek is megvan a maga része a modernisták tana szerint, a hit tevékenységében. Érdemes megismernünk, hogyan. Abban az érzelemben, amelyről beszéltünk — éppen mivel érzelem és nem ismeret — Isten maga jelentkezik az embernek, de még oly zavarosan és homályosan, hogy a hívő alanytól semmiben sem vagy alig különbözik. Azért szükséges, hogy valami fény világítsa meg ezt az érzelmet, hogy Isten belőle teljesen kiváljon és elkülönüljék. Ez pedig az értelem feladata, melynek működése a gondolkodásban és az elemzésben áll, s amelynek segítségével az ember a benne támadó életjelenségeket először fajokra osztja, azután szavakkal jelöli. Innen ered a modernistáknak ama közkeletű szólama: a vallásos ember gondolja el a hitét. Az ész tehát az érés segítségére siet, leereszkedik hozzá, s ott úgy jár el, mint egy festő, aki egy ócska vásznon föltalálja és fölélénkíti a rajz elmosódott vonalait: körülbelül így magyarázza a dolgot a modernisták egyik mestere. Ebben az eljárásban az ész kettős tevékenységet végez: először természetes és önkéntes működéssel valami egyszerű, közönséges ítéletet mond a tárgyról, másodszor a megfontolás és az elmélyedés szerepe következik, az ész — mint mondják — átdolgozza gondolatait, vagyis amit elgondolt, azt kifejezi másodlagos ítéletekkel, amelyeket az első, egyszerű ítéletből vezetett le, de amelyek határozottabbak és szabatosabbak. Ezek a másodlagos ítéletek, ha végül a legfőbb egyházi Tanítóhivataltól szentesíttettek, alkotják a dogmát.

Tehát így a modernisták tanában eljutottunk a fő ponthoz: a dogma eredetéhez és a dogma természetéhez. A dogma eredetét ugyanis azokban a kezdetleges, egyszerű formákban keresik, amelyek bizonyos tekintetben szükségesek a hithez; mert a kinyilatkoztatás, hogy igaz legyen, megkívánja Isten tiszta fogalmát az öntudatban. Maga a dogma szerintük benne van azokban a másodlagos formulákban. Hogy most a természetét felfogjuk, mindenekelőtt azt kell vizsgálni, miféle viszony van a vallásos formulák és a lélek vallásos érzése között. Ezt pedig könnyen megérti az, aki szem előtt tartja, hogy e formuláknak sincs egyéb célja, mint módot nyújtani a hívőknek arra, hogy számot adjanak maguknak a saját hitükről. Tehát a közvetítő kapcsot alkotják a hívő és hite között: éspedig a hitre nézve a hit tárgyának csak tökéletlen (inadaequatae) jegyei, köznyelven jelképek (symbola); a hívőre nézve puszta eszközök. — Nincs eszerint semmi ok azt állítani, hogy ezek az abszolút igazságot tartalmazzák: mert mint szimbólumok, csak képei az igazságnak, tehát alkalmazkodniuk kell a vallásos érzülethez az emberre való vonatkozásában; mint eszközök, hordozói az igazságnak s ezért megint csak az emberre alkalmazandók, a vallásos érzülethez való vonatkozásban. A vallásos érzület tárgya pedig — amennyiben az absolutumban foglaltatik — végtelen sok szempontból tekinthető, s ezek közül egyszer ez, másszor amaz érvényesülhet. Hasonlóképpen a hívő ember is más és más feltételek közé kerülhet. Tehát azok a vallásos formulák is, melyeket dogmának nevezünk, alá vannak vetve ezeknek a viszontagságoknak, és így változásoknak vannak kitéve. Így tehát nyitva az út a dogma belső fejlődéséhez. — Valóban végtelen tömege a téves okoskodásnak, amely minden vallást tönkretesz és eltöröl.

A dogmának azonban nemcsak lehet, hanem kell is fejlődnie és változnia: ezt maguk a modernisták merészen hangoztatják, és tételeikből nyíltan következik is. Mert tanaik feltételei között van egy, amelyet a vitális immanencia elvéből vezetnek le: a vallásos formuláknak, hogy igazán vallásosak legyenek, nem csupán az értelem üres spekulációinak, hanem életrevalóknak kell lenniük, a vallásos érzelem életét kell élniük. Ezt nem úgy kell érteni, mintha ezeket a formulákat — kivált ha pusztán imaginatívek — a vallásos érzés számára találták volna ki; mert eredetük, számuk, minőségük vajmi keveset jelent: hanem úgy, hogy azokat a vallásos érzület — szükség esetén némi változtatással — vitálisan magához köti. Más szóval: szükséges, hogy a kezdetleges formát elfogadja és szentesítse a szív; és hogy ugyancsak a szív vezesse azt a munkát, amelyből a másodlagos formák képződnek. Ebből következik, hogy e formuláknak, hogy vitálisak legyenek, a hithez és a hívőhöz egyaránt és maradandóan kell alkalmazkodniuk. És ha bármi okból megszűnik ez az alkalmazkodás, e formulák elvesztik ősi jegyeiket, és szükségük van a változásra. — A dogmatikus formulák ezen ingatag és állhatatlan jellege mellett nem csoda, ha a modernisták azokat oly csekélyre becsülik, sőt, nyíltan megvetik, holott másfelől oly buzgón emlegetik és magasztalják a vallásos érzést meg a vallásos életet. Ezért az Egyházat is a legmerészebben megróják, mintha az rossz útra tévedt volna, mintha nem különböztetné meg a formulák külső jelentésétől vallásos és erkölcsi értelmüket, és mintha meddő munkával s makacsul ragaszkodva a jelentés nélküli formulákhoz, veszendőbe hagyná menni magát a vallást. — Vakok és vakvezetők azok, akik fölfuvalkodva a tudomány gőgös nevében addig mennek dühöngésükben, hogy eltorzítják az örök igazság fogalmát és a vallási eredeti értelmét. Olyan rendszert találnak ki, amelyben az újdonság vak és féktelen szeretetétől elkapatva nem ott keresik az igazságot, ahol biztosan megvan, hanem megvetve a szent és apostoli hagyományokat más, hívságos, mulandó, ingatag s az Egyháztól kárhoztatott tanokat követnek, amelyekre e hiú, önhitt emberek alapítani és fölépíteni akarnák az igazságot. (XVI. Gergely: „Singulari nos” enciklika, 1834. július 7.)

 

2. A hívő

Az egyéni tapasztalás mint a vallási bizonyosság forrása

 

Ilyen, Tisztelendő Testvérek, a modernista, mint bölcselő. Ha most, áttérve a hívőre, valaki tudni akarja, miben különbözik ez a modernistáknál a bölcselőtől, meg kell jegyeznünk, hogy ámbár a bölcselő megengedi az isteni valóságot, mint a hit tárgyát, ezt a valóságot szerinte nem lehet másutt föltalálni, csak a hívő lelkében, mint érzelmének és érzékletének tárgyát, tehát ez sem lépi át a tünemények határát: hogy aztán az létezik-e ezen érzésen vagy érzékleten kívül, azt a bölcselő elhallgatja és el is hanyagolja. Viszont a modernista hívőre nézve biztos és kétségtelen, hogy az isteni valóság csakugyan önmagában létezik, és egyáltalán nem függ a hívőtől. Ha most megkérdezzük, min alapszik végeredményben a hívőnek ez a bizonyossága, azt felelik: minden ember egyéni tapasztalásán. Ebben a tételben tehát eltérnek a racionalistáktól, megegyeznek viszont a protestánsok és a pszeudo-misztikusok nézetével. A tárgyat ugyanis így fogják föl: a vallásos érzületben el kell ismerni a szívnek bizonyos intuícióját, amely az embert közvetlen kapcsolatba hozza Isten valóságával, s amelyből az ember akkora meggyőződést merít Isten létéről és Istennek az emberben és az emberen kívül végzett működéséről, hogy ez messze fölülmúl minden, a tudományból szerezhető meggyőződést. Azt mondják tehát, hogy ez a tapasztalás igaz, és bármely észbeli tapasztalásnál többet ér; s hogy ezt némelyek, mint a racionalisták, tagadják, azzal magyarázzák, hogy azok nem hajlandók azon erkölcsi feltételeket elfogadni, amelyek szükségesek a tapasztalás megszerzésére. Eszerint ez a tapasztalás, amennyiben azt valaki követi, alkotja tulajdonképpen és igazán a hívőt. Milyen messze jutottunk ezzel a katolikus tanítástól! Láttuk már, miként ítélte el a vatikáni zsinat az ilyenfajta magyarázatokat. Ha ezt megengedjük, az ilyenfajta többi tévellyel együtt, nyitva az út az ateizmushoz, amint majd alább kifejtjük. Ehelyütt elég lesz annyit megjegyeznünk, hogy a tapasztalásról szóló tan szerint — hozzátéve azt a másik tant a szimbolizmusról — bármely vallást, a pogányokét sem véve ki, igaznak kellene elfogadnunk. Mert nem találhatók-e bármely vallásban ilyen tapasztalatok? És többen állítják, hogy tényleg találhatók. Mi jogon tagadnák meg a modernisták azon tapasztalás igazságát, amelyet az iszlám felmutat, és miért foglalnák le a tapasztalatokat csak a katolikusok számára? Csakugyan, nem is tagadják ezt a modernisták, sőt — kik félig bevallottan, kik egészen nyíltan — minden vallást igaznak hirdetnek. Nyilvánvaló, hogy nem érezhetnek másként. Mert szabályaik szerint mi címen lehetne valamely vallást hamisnak nyilvánítani? Bízvást vagy a vallásos érzés hiánya miatt, vagy azért, mert hamis az értelemtől adott formula. Ámde a vallásos érzés mindig egy és ugyanaz, legfeljebb olykor tökéletlenebb: ahhoz pedig, hogy az értelem formulája igaz legyen, elég, ha megfelel a vallásos érzésnek és a hívőnek, bármilyen is ennek értelmi fejlettsége. Mindössze egyet ismerhetnek el a modernisták a különféle vallások tusájában: hogy a katolikus vallásban, mert életrevalóbb, több az igazság, meg hogy több jogcíme van a „keresztény” jelzőre is, mivel jobban megfelel a kereszténység eredetének. Senki sem találhatja visszásnak, hogy az adott előzményekből e következmények folynak. De a legmegdöbbentőbb az, hogy hogy vannak katolikus férfiak, mégpedig papok, akikről örömest tennők föl, hogy irtóznak az ily szörnyűségektől, mégis úgy viselkednek, mintha mindezt teljesen helyeselnék. Mert e tévelyek mestereit úgy földicsérik s oly nyilvános tiszteletben részesítik, hogy bárki könnyen beláthatja, hogy e tiszteletadás nem az embereknek szól, akiknek talán lehetnek valami érdemeik, hanem inkább a tévtanoknak, amelyeket nyíltan vallanak és teljes erejükből törekednek a nép között elterjeszteni.

 

A vallásos tapasztalás és a hagyomány

 

A tan e fejezetében ezen kívül van még valami, ami egyáltalán ellenkezik a katolikus igazsággal. Mert ezt a tapasztalásról szóló elvet átviszik arra a hagyományra is, amelyet az Egyház mindeddig erősített, és azt egyenesen megdöntik. A moderniták tudniillik úgy fogják fel a hagyományt, hogy az valamely eredeti tapasztalásnak másokkal való közlése prédikáció által, értelmi formula segítségével. Azért ennek a formulának az úgynevezett reprezentatív erőn kívül bizonyos szuggesztív erőt tulajdonítanak, egyrészt, hogy abban, aki hisz, fölélesszék az esetleg szunnyadó vallásos érzést, és fölújítsák a valamikor megszerzett tapasztalást, másfelől, hogy azokban, akik még nem hisznek, először keltsék fel a vallásos érzést, és tapasztaláshoz juttassák őket. Így pedig a vallásos tapasztalást széltében terjesztik a nép között, nem csupán a most élők közt prédikáció által, hanem az utódok között is, mind könyvek, mind szóbeli ismétlés útján. A tapasztalásnak ez a közlése pedig olykor gyökeret ver és él; olykor meg hirtelen elsorvad és elhal. Ám a modernisták számára az életrevalóság az igaszság bizonyítéka, mert számukra igazság és élet cserefogalmak. Amiből most már szabad azt következtetni, hogy ahány vallás van, az mind igaz — mert különben nem élnének.

 

A tudomány száműzi a hitet

 

E levezetések után, Tisztelendő Testvérek, több mint elég adatunk van helyes fogalmat alkotni arról, milyen viszonyt állapítanak mega modernisták hit és tudomány között. amely tudománynak neve alatt ők a történelmet is értik. — Mégpedig első helyen meg kelI jegyezni, hogy az egyiknek tárgya teljesen kívül áll a másiknak tárgyán és el van attól választva. A hit ugyanis egyedül azzal foglalkozik, amiről a tudomány bevallja, hogy számára megismerhetetlen. Itt eltér mind a kettőnek feladata: a tudomány a tünemények közt mozog, ahol nincs semmi helye a hitnek; viszont a hit az isteniek közt mozog, amelyekről a tudomány semmit sem tud. Mindebből végül levonják, hogy a hit és a tudomány között sohasem lehet összeütközés: ha ugyanis mindegyik a maga területén marad, egyik sem ütközhet a másikba és nem is lehet ellenmondás közöttük. — Ha pedig némelyek ez ellen felhoznák, hogy vannak a látható természetben dolgok, melyek egyúttal a hithez is tartoznak, mint pl. Krisztus emberi élete — tagadni fogják. Mert — bár ezek tényleg a tüneményekhez számíttatnak — őszerintük mégis, amennyiben a hitnek élete hatja át őket és a hit, a föntebb vázolt módon, át- és elváltoztatja őket — elszakíttatnak a látható világtól és átvitetnek az isteni dolgok rendjébe. És így arra a további kérdésre: vajon Krisztus valóságos csodákat művelt-e és igazán megjövendölte-e a történendőket, csakugyan föltámadt-e és fölment-e a mennybe — az agnosztikus tudomány elutasítólag, a hit pedig igenlően felel: de azért semmiféle összeütközés nincsen a kettő között. Az egyik ugyanis, mint filozófus tagad, aki filozófusokhoz beszél és aki Krisztust egyedül történeti valósága szerint veszi tekintetbe; a másik pedig mint hívő mond igent, aki a hívőkhöz szól és Krisztus életét úgy látja, amint az fölelevenedik a hitben és a hit által.

 

A hit a tudomány rabszolgája

 

Nagyon csalódnék azonban az, aki mindezek után úgy gondolna vélekedni, hogy a hit és a tudomány semmiféle szempontból sincsenek egymásnak alárendelve. A tudományt illetőleg ugyan helyesen és megfelelően vélekednék ; nem így azonban hitről, melyről nem is egy, hanem háromféle szempontból mondható, hogy alá van vetve a tudománynak. Először ugyanis nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bármely vallási tényből, ha elvonják az isteni valóságot és a hívőnek róla való tapasztalatát, mindaz, ami megmarad, de különösen a vallási formulák, a jelenségek körén túl semmiképpen sem léphet és ennélfogva a tudomány alá tartozik. A hívő ugyan, ha akar, túlmehet a világon; amíg azonban a világon belül marad, a tudománynak és a történelemnek törvényeit, ellenőrzését, ítéleteit ki nem kerülheti, akár tetszik neki, akár nem. Azonkívül, bár az mondatott, hogy Isten egyedül a hitnek tárgya, ez az isteni valóságról értendő, nem pedig Istennek eszméjéről. Ez utóbbi ugyanis már a tudomány alá tartozik, mely — legalábbis amikor logikus rend szerint történiuk a bölcselkedés — érinti mindazt, ami abszolút és eszmebeli. Minélfogva a bölcselet vagy a tudomány jogot formál Isten eszméjének megállapítására, fejlődésének irányítására és — amennyiben valami idegen elem hatolna bele — helyesbítésére. Innen ered a modernisták ama kijelentése, hogy a vallási fejlődést össze kell egyeztetni az erkölcsi és értelmi fejlődéssel; azaz — egyik mesterük szerint — alá kell rendelni ezeknek. Mindehhez hozzéveendő végül, hogy az ember nem tűri magában a kettősséget, s azért a hívőt bizonyos benső szükség készteti arra, hogy s hitet a tudománnyal akként egyeztesse össze, hogy az ne különbözzék attól az általános eszmétől, melyet a tudomány alkot az egész világról. Így jutnak tehát ahhoz, hogy a tudomány teljesen fölszabadul a hit alól, a hit ellenben — bár a tudományon kívül állónak hirdetik — alá van vetve ennek. Mindezek, Tisztelendő testvérek, merőben ellenkeznek azokkal, amiket elődünk, IX. Piusz tanított (Brev. ad Ep. Wratislav. 1857. június 15.), mondván: „A bölcselet feladata a vallásra tartozó dolgokban nem uralkodni, hanem szolgálni, nem előírni, hogy mit kell hinni, hanem értelmes engedelmességgel elfogadni azt, nem kutatni Isten titkainak mélységét, hanem azt áhítattal és alázattal tisztelni.” A modernisták azonban teljesen megfordítják a dolgot, s azért alkalmazni lehet rájuk azt, amit egy másik elődünk, IX. Gergely írt (Ep. ad Magistros theol. Paris. 1223. július 9.) némely korabeli teológusról: „Némelyek közületek a hiúság szellemétől tömlő módjára fölfuvalkodva az Atyák által vont határokat profán újításokkal kitolni törekszenek; az égi tudománynak ismeretét… a racionalisták bölcseleti tanítása felé hajlítani, éspedig nem a hallgatóknak valamelyes előmenetelére, hanem a tudomány fitogtatására. ők különféle, jöttment tanításoktól félrevezetve az elejét teszik a végére és a királynőt a cseléd szolgálatára kényszerítik.”

Még nyilvánvalóbbá teszi mindezt a modernisták magatartása, mely teljesen megegyezik tanításaikkal. Sok ellentétes dolgot írnak és mondanak ugyanis úgy, hogy könnyen azt vélhetné az ember, hogy ingatagok és bizonytalanok. Holott mindez megfontoltan és a meggondoltan történik; tudniillik abból a véleményből kifolyólag, melyet a hitnek és a tudománynak kölcsönös elválasztottságáról ápolnak. Innét van, hogy könyveikben majd olyanokra bukkanunk, amiket a katolikus mindenképpen helyesel, majd — más lapra fordítva — olyanokat találunk, amik a racionalista szája íze szerint vannak. Innét van, hogy amikor történelmet írnak, Krisztus istenségéről még csak említést sem tesznek, mikor pedig a templomokban prédikálnak, ezt a legállhatatosabban hirdetik. Mint történetírók, a zsinatokra és az Atyákra ügyet sem vetnek, mint vallástanítók ellenben tisztelettel hivatkoznak azokra. Így választják el a teológiai és lelkipásztori írásmagyarázatot a tudományostól és történelmitől. Hasonlóképpen — annak az elvnek alapján, hogy a tudomány semmiképp sem függ a hittől — mikor bölcseletet, történelmet, kritikát művelnek, nem átallanak Luther nyomdokaiba lépve (Prop. 29. damn. a Leone X. Bull. Exurge Domine, 1520. május 16. „Via nobis facta est enervandi auctoritatem Conciliorum, et libere contra dicendi eorum gestis, et iudicandi eorum, decreta et confidenter confitenti quidquid verum videtur, sive probatum fuerit, sive reprobatum a quocunque Concilio.”) a katolikus tanítók, a szentatyák, az egyetemes zsinatok, az egyházi Tanítóhivatal iránt mindenképpen megvetést tanúsítani; ha pedig ezért megfeddetnek, arról panaszkodnak, hogy megfosztják őket szabadságuktól. Azt hirdetvén végül, hogy a hitet alá kell vetni a tudománynak, nem egyszer nyíltan megvádolják az Egyházat, hogy a legmakacsabbul vonakodik dogmáit alávetni a bölcseleti véleményeknek, s alkalmazkodni hozzájuk; ők maguk pedig azon vannak, hogy a félrelökött régi teológia helyett újat állítsanak be, amely megfelel a filozófusok csapongásainak.

 

3. A teológus

A két fő elv: immanencia és szimbolizmus

 

Most már, Tisztelendő Testvérek, eljutottunk ahhoz, hogy teológiai szempontból tekintsük a modernistákat. Ez bonyolult munka, de röviden kell végezni vele. Arról van szó ugyanis, hogy a hitet kibékítsék a tudománnyal, mégpedig úgy, hogy az egyiket alávessék a másiknak. E tekintetben a modernista teológus ugyanazokat az elveket követi, amelyeket a bölcselőnél láttunk, s azokat a hívőre alkalmazza: ti. az immanencia és a szimbolizmus elveit. Így pedig a dolog vajmi egyszerű. A filozófus azt mondja, hogy a hit elve immanens; ehhez a hívő hozzáadja, hogy ez az elv Isten, ebből a teológus azt következteti, hogy Isten tehát immanens az emberben. Íme, a teológiai immanencia. Hasonlóképpen: a filozófus meg van győződve, hogy a hit tárgyának képzetei csak szimbolikusak; a hívő úgyszintén meg van győződve, hogy a hit tárgya Isten, mint önmagában való (in se), ezt tehát a teológus így foglalja össze: az isteni valóság képzetei szimbolikusak. Íme, a teológiai szimbolizmus. Ezek valóban igen nagy tévelyek, s hogy mindkettő milyen veszélyes, a következőkből ki fog derülni. Mert — hogy a szimbolizmussal kezdjük — miután a szimbólumok a tárgyra vonatkoztatva szimbólumok, a hívőre vonatkoztatva pedig eszközök, óvakodjék — mondják — a hívő attól, hogy a kelleténél jobban ragaszkodjék a formulához, mint olyanhoz, hanem azt csakis annyiban használja föl, amennyiben az abszolút igazsághoz csatlakozik, amelyet az a formula egyaránt fedez és leleplez és kifejezni törekszik, análkül, hogy valaha utolérné. Hozzáteszik még, hogy e formulákat a hívő csak addig alkalmazza, amíg segítik őt, mert az ő előnyére, nem pedig terhére adattak: nem érintve természetesen azt a tiszteletet, mely társadalmi szempontból megilleti e formulákat, amelyeket a nyilvános Tanítóhivatal a köztudat kifejezésére alkalmasnak ítélt, s amíg ugyanez a Tanítóhivatal nem hoz más ítéletet. — Hogy pedig az immanenciáról miként vélekednek a modernisták, azt nehéz kimutatni, mert véleményük nem egyezik meg. Vannak, akik abban keresik, hogy Isten mint tevékenység az ember lelkében van, inkább, mint maga az ember; ami, helyesen felfogva, nem kifogásolható. Mások abban keresik, hogy Istennek, mint első oknak a tevékenysége egy a természetnek, mint második oknak a tevékenységével, ami voltaképpen eltörli a természetfölötti rendet. Mások végül úgy magyarázzák, hogy a panteista felfogás gyanúját vonják magukra, ez pedig szorosan összefügg a többi tanaikkal.

Az immanencia ezen elvéhez csatlakozik egy másik, amelyet az isteni permanencia elvének nevezhetünk: e kettő egymástól csak annyira különbözik, mint az egyéni tapasztalás a hagyomány által közvetített tapasztalástól. Egy példa megvilágítja a tárgyat, s vegyük ezt a példát az Egyházról meg a szentségekről. Távolról sem kell hinni — mondják —, hogy az Egyházat meg a szentségeket maga Krisztus alapította. Ezt tiltja az agnoszticizmus, amely Krisztusban nem lát mást, csak embert, akinek vallásos tudata — csakúgy, mint más emberé — lassanként alakult ki; tiltja az immanencia törvénye, amely megveti az úgynevezett külső befolyásokat; hasonlóképpen tiltja az evolúció törvénye, amely a csíra fejlődéséhez időt és egymás utáni föltételek bizonyos sorát követeli, tiltja végül a történelem, amely kimutatja, hogy valójában ilyen volt a dolgok menete. Ám azért fönn kell tartani, hogy az Egyházat meg a szentségeket közvetve Krisztus alapította. De hogyan? Azt állítják, hogy minden keresztény öntudata valahogyan benne foglaltatott Krisztus öntudatában, miként a magban a növény. Minthogy pedig a rügy a mag életét éli, azt kell mondani, hogy minden keresztény a Krisztus életét éli. Ám a Krisztus élete a hit szerint isteni: tehát ilyen a keresztények élete is. Ha pedig ez az élet az idők folyamán létre hívta az Egyházat és a szentségeket, teljes joggal mondhatjuk, hogy az eredet Krisztustól indul ki, és így isteni. Ugyanígy bizonyítják a szent iratok és a dogmák isteni jellegét is.

Ezzel körülbelül megtárgyaltuk a modernisták teológiáját. Valóban csekély anyag, de bőséges annak, aki azt vallja, hogy mindig követni kell a tudományt, akármit tanítson is.

Bárki könnyen átláthatja a mondottak alkalmazását a felsorolandó pontokra:

 

Mivé lesznek a dogmák és a szentségek?

 

A hit eredetéről s annak természetéről beszéltünk eddig. És mivel a hitnek több hajtása van, jelesül az Egyház, a dogma, a szent dolgok és az úgynevezett szent könyvek: meg kell vizsgálnunk azt is, hogy ezekről mit tanítanak a modernisták.

Hogy pedig a dogmával kezdjül, már föntebb jeleztük, hogy mi ennek az eredete és természete. A dogma valamely ösztönből vagy szükségletből keletkezik, melynek hatása alatt a hívő átdolgozza gondolatait, hogy jobban megvilágíttassék mind a saját, mind a mások öntudata. Ez a munka az ész elsődleges formulájának indoklásában és tökéletesítésében áll, nem magában véve logikai magyarázat szerint, hanem a körülményekhez képest, vagy — amint kevésbé szabatosan mondják — vitálisan. Így történik, hogy a formula körül — mint már jeleztük — lassanként bizonyos másodlagos formulák keletkeznek, amelyek később egy testté vagy egy tanrendszerré alakulva, és a nyilvános Tanítóhivataltól mint a köztudatnak megfelelők szentesíttetve, dogmának neveztetnek. Ettől jól meg kell különböztetni a teológusok értelmezéseit, amelyek — noha nem élik a dogma életét — nem haszontalanok, egyrészt a vallás és tudomány összehasonlítása és ellentmondásaik megszüntetése, másrészt magának a vallásnak behatóbb megvilágítása és megvédelmezése szempontjából, s talán az a hasznuk is lehet, hogy anyagot nyujtanak egy leendő dogmához. A szent dolgok tiszteletéről nem kellene sokat beszélni, ha nem esnének a szentségek is e név alá, mert e térem tévednek a legnagyobbat a modernisták. Azt állítják, hogy a kultusz kettős ösztönből vagy szükségletből ered: mert az ő rendszerük mindent belső ösztönből vagy szükségletből származónak tanít. Az első szükséglet itt az, hogy valami érzéki kifejezést adjanak a vallásnak; a másik, hogy a vallást terjesszék, ami teljesen lehetetlen valamely érzéki forma és megszentelő aktusok nélkül, amelyeket szentségeknek nevezünk. A szentségek pedig a modernisták számára merő szimbólumok, azaz jelképek, noha nem erő híján. Hogy ezt az erőt jelezzék, bizonyos szavakhoz hasonlítják őket, amelyeket szerencséseknek mondanak, mert van erejük bizonyos, a lelkekre mély hatást gyakorló fogalmak terjesztésére. Amint a szavak a fogalmakhoz úgy aránylanak a szentségek a vallásos érzéshez: ez az egész. Valóban világosabban szólnának, ha azt mondanák, hogy a szentségek csakis a hit táplálására alapíttattak. Ezt azonban már a Tridenti Zsinat kárhoztatta: „Ha valaki azt mondaná, hogy ezek a szentségek egyedül a hit táplálására alapíttattak, átok alatt legyen.” (Sess. VII. De Sacramentis et genere, can. 5.)

 

A szent könyvek

 

A szent könyvek természetéről és eredetéről is már előre bocsátottunk valamit. Ezeket — a modernisták fölfogása szerint — találóan úgy lehetne definiá1ni, mint tapasztalások gyűjteményét, de nem bárkivel, szórványosan esett, hanem rendkívüli és jelentős tapasztalásokét, amelyek előfordulnak minden vallásban. Ezt tanítják a modernisták a mi könyveinkről, mind az ó-, mind az újszövetséget illetőleg. De véleményükhöz igen furfangosan ezt csatolják: ámbár a tapasztalás a jelen időre szól, anyagát mégis veheti a múltból vagy a jövőből, úgy, hogy tudniillik a hívő emlékezetében újra átél múlt dolgokat, mint jelenvalókat, vagy jövő dolgokat előrelátás által. És ez a magyarázata annak, miként soroztattak történelmi és apokaliptikus könyvek a szent iratok közé. Ezekben a könyvekben tehát Isten beszél ugyan a hívő által, de — mint a modernisták teológiája tanítja — csupán az immanencia és a vitalis permanencia útján. De kérdjük, mi lesz akkor az inspirációból? Ez — felelik — semmiben sem vagy legföljebb erősségben különbözik attól az ösztöntől, mely a hívőt hitének szóval és írásban való megvallására bírja. Hasonló jelenséget találunk a költői inspirációban, miért is valaki azt mondta: Est Deus in nobis; agitante calescimus illo. (Isten uralg bennünk s a szívünket lángja hevíti.)

Így kell Istent a szent könyvek inspirációjának is kiindulásául fölfogni. Erről az inspirációról a modernisták még megjegyzik, hogy nincs a szent könyvekben semmi, ami azt nélkülözné. És mikor ezt mondják, inkább hinnők őket ortodoxoknak, mint más újitókat, akik az inspirációt valamennyire megszorítják, mikor például megtámadják az úgynevezett hallgatag idézeteket. De ezek üres és képmutató beszédek. Mert ha a Bibliát az agnoszticizmus tanai szerint ítéljük meg, vagyis mint emberi művet, emberektől emberek számára írottat — noha a teológusnak jogában áll azt az immanencia alapján isteninek hirdetni — mennyire lehet benne az inspirációt megszorítani? A modernisták általában megengedik a szent könyvek inspirációját: ám katolikus értelemben semilyent sem engednek meg.

 

Az Egyház

 

Bővebb anyagot nyújt a hozzászólásra az, amit a modernisták iskolája az Egyházról elképzel. Az Egyház keletkezését kettős szükségletből magyarázzák: egyik bármely hívő szükséglete, kivált azé, aki valamely elsődleges és jelentős tapasztalást szerzett arra, hogy hitét másokkal közölje; a másik szükséglet — miután a hit közös lett többeknél — a kollektivitás, vagyis a társadalommá szerveződésnek, a közös jó megóvásának, gyarapításának, terjesztésének szükséglete. Mi tehát az Egyház? A kollektív öntudatnak, vagyis egyes öntudatok társulásának gyümölcse, amelyek — a vitális permanencia alapján — valamelyik első hívőtől függnek, például a katolikusokra nézve Krisztustól. Minden társaságnak szüksége van továbbá egy mérséklő tekintélyre, akinek feladata minden társulati tagot a közös célhoz vezetni ésbölcsen megóvni az összetartás elemeit, amelyek egy vallástársulatban a tanítás és a kultusz.

Innen van a Katolikus Egyháznak hármas tekintélye: fegyelmi, dogmatikus, istentiszteleti.

Már ennek a tekintélynek természete az eredetből vezetendő le, természetéből pedig jogai és kötelességei származtatandók. Az elmúlt századoknak az volt közönséges tévedése, hogy az Egyház tekintélye kívülről származik, még pedig közvetlenül Istentől, miért is joggal tekintették autokratikusnak. De ez ma elavult nézet. Amint azt mondják, hogy az Egyház az öntudatok kollektivitásából jött létre, azonképpen vitálisan ered a tekintély abból az egyházból. A tekintély tehát, csakúgy, mint az Egyház, a vallásos öntudatból származik és azért ettől függ; ha ezt a függést megtagadja, zsarnok lesz belőle. És most olyan korszakban élünk, amikor a szabadságérzet legjavában bontakozik. A polgári államban a népnek köztudata jutott uralomra. Már pedig az öntudat az emberben olyan egységes, akár az élet. Hacsak tehát nem akar az emberek lelkiismeretében belháborút okozni és szítani: az egyházi tekintélynek kötelessége felkarolni a demokratikus formákat, annál is inkább, mert ha ezt nem teszi, összeomlás fenyegeti. Mert valóban őrült volna az, aki azt hinné, hogy a szabadságérzetben, amint az ma uralkodik, valaha visszaesés állhatna be. Erőszakkal elfojtva, elzárva csak annál erősebben fog szétáradni, elsöpörve mind az Egyházat, mind a vallást. — Ez mind a modernisták okoskodása, akik mind utat-módot igyekeznek keresni az Egyház tekintélyének a hívők szabadságával való kiegyeztetésére.

 

Egyház és állam viszonya

 

De nemcsak a saját falain belül vannak az Egyháznak olyan emberei, akikkel barátságos viszonyban kell élnie, hanem vannak kívül is. Mert nemcsak egyedül foglalja el a világot, elfoglalják azt más társaságok is, amelyekkel szükséges érintkeznie és megférnie. Meghatározandó tehát az is, mik az Egyház jogai, mik a kötelességei a polgári társaságokkal szemben, meghatározandó pedig csakis magának az Egyháznak a természetéből, mér amint ezt nekünk a modernisták leírták. E tárgyban ugyanazon szabályokkal élnek, amelyeket föntebb a tudományra meg a hitre vonatkoztatva fölsoroltunk. Ott tárgyakról volt szó, itt célról. Mint tehát a hitet és tudományt tárgyára nézve egymástól idegennek láttuk, azonképpen Állam és Egyház idegenek egymástól kitűzött céljukra nézve: amannak világi, emennek lelki célja van. Máskor csakugyan lehetett beszélni a világi célnak a lelki alárendeléséről, lehetett beszélni vegyes kérdésekről, amelyekben az Egyház úr és király szerepét játszotta, minthogy az Egyházat közvetlenül Istentől, mint a természetfeletti rend szerzőjétől alapítottnak fogták föl. De ma már elvetik ezt a fölfogást a bölcslők és a történészek. Az Államot tehát el kell választani az Egyháztól, csakúgy, mint a katolikust az állampolgártól. Amiért is minden katolikusnak — mivelhogy állampolgár is — joga és kötelessége az Egyház tekintélyének elhanyagolásával, óhajainak, tanácsainak, előírásainak mellőzésével, sőt, feddéseinek megvetésével arra törekedni, amit az Állam hasznára szolgálónak ítél. Az állampolgárok cselekvésmódját az egyházi hatalomnak előírni oly visszaélés, mely mindenképpen elvetendő. Ezek az elméletek, Tisztelendő Testvérek, ahonnan minden tanok folynak, éppen azok, amelyeket elődünk, VI. Piusz ünnepélyesen kárhoztatott Auctorem fidei című apostoli konstitúciójában. (2. tétel: Eretnekség az a tétel, mely megállapítja, hogy Isten hatalmat adott az Egyháznak azért, hogy a lelkipásztorokkal ez közöltessék, akik az ő szolgái a lelkek üdvéért, úgy értve, hogy a hívők közösségétől származzék át a lelkipásztorokra az egyházi hivatal és a kormányzás hatalma. 3. tétel: Továbbá eretnekség az a tétel, mely megállapítja, hogy a római pápa a hivatalfő, úgy magyarázva, hogy a római pápa nem Krisztustól, Szent Péter személyén keresztül, hanem az Egyháztól kapja hivatalos hatalmát, amelynél fogva Péter utódának, Krisztus igazi helytartójának és az egész Egyház fejének tekintendő az egyetemes Egyházban.)

De a modernista iskola nem éri be azzal, hogy el kell választani az Államot az Egyháztól. Amint a hitet, mint mondják, tüneményszerű elemeinél fogva alá kell rendelni a tudománynak, éppúgy világi ügyekben az Egyházat alá kell vetni az Államnak. Ezt ugyan még nem mondják ki nyíltan, de következtetéseik kapcsán kénytelenek megengedni. Föltéve ugyanis, hogy világi ügyekben az Állam csak egy lehet, ha előfordul az, hogy a hívő, nem elégedve meg a hit belső aktusaival, külsőket is akar hozzájuk csatolni — értjük ez alatt a szentségek kiszolgáltatását és fölvételét — ezeknek szükségképpen az Állam hatáskörébe kell tartozni. Mi lesz akkor az egyházi tekintélyből? Ezt, mivel csakis külső aktusokban nyilvánul meg, úgy, amint van, alá kell vetni az Államnak. Ezen érvelés kényszere alatt csakugyan sokan a liberális protestánsok közül elvetnek minden külső vallási kultuszt, sőt minden külső vallásos társulatot is, és a vallást — amint mondják — egyénivé törekednek tenni.

Ha a modernisták nyíltan még nem mennek is el ilyen messzire, egyelőre azt akarják, hogy az Egyház önként hajoljon meg követelésük előtt és alkalmazkodjék a polgári formákhoz. Ez vonatkozik a fegyelmi tekintélyre. Mert sokkal gonoszabb és ártalmasabb nézetek azok, amelyeket a tanítói és dogmatikus hatalomról hangoztatnak. Az Egyház Tanítóhivatalát ugyanis így magyarázzák: Egy vallásos társulat sohasem alkothat igazi egységet, hacsak nem egy a tagok öntudata, és nem egy az a formula, amellyel élnek. Ez a kettős egység azonban mintegy kettős elmét követel, amelynek feladata megtalálni és meghatározni azt a formulát, amely legjobban megfelel a köztudatnak; és ennek az elmének legyen elég tekintélye is arra, hogy elfogadtassa a közösséggel a megállapított formulát.

A formulát kiválasztó elmének s az azt előíró hatalomnak ebben az összeköttetésében s mintegy fúziójában keresik a modernisták az Egyházi Tanítóhivatal fogalmát. Minthogy tehát a Tanítóhivatal végeredményben az egyes öntudatokból születik és nyilvános tisztet tölt be ezen öntudatok javára, ebből szükségképpen következik, hogy ezektől az öntudatoktól függ, és ennélfogva népszerű formákat kell fölkarolnia. Miért is megtiltani az egyes emberek öntudatának azt, hogy nyíltan, őszintén megvallják átérzett szükségleteiket, elállni a kritika útját, amelyben a dogma a szükséges fejlődéshez eljuthat, ez nem a közjóra szánt hatalommal való élés, hanem visszaélés vele. Hasonlóképpen az ezen hatalommal való élésben is bizonyos módszer és mérséklet alkalmazandó. Valamely könyvet, a szerző tudtán kívül megbélyegezni és eltiltani, minden magyarázat, minden megvitatás engedélyezése nélkül, már zsarnoksággal határos eljárás. Azért itt is találni kell valami középutat, hogy mind a tekintélynek, mind a szabadságnak a jogai épségben maradjanak. Addig is a katolikus úgy viselkedjék, hogy nyíltan vallja meg a tekintély iránti legnagyobb tiszteletet, ám azért ne szűnjék meg tehetsége szerint munkálkodni. Általában pedig azt írják elő az Egyházra nézve: minthogy az egyházi hatalom végcélja egyedül a lelkekben van, mellőzni kell minden külső cicomát, amit ezt a hatalmat pompázva ékesíti a nézők szemében. Itt teljesen figyelmen kívül hagyják azt, hogy a vallás, noha a lelkekre tartozik, nem áll meg kizárólag a lelkieknél, és hogy a hatalomnak adott tisztesség Krisztusra, az alapítóra száll vissza.

 

A rendszer lényege: az evolúció

 

Hogy most már a hitről, s annak különféle hajtásairól szóló egész anyagot kimerítsük, hátra van, Tisztelendő Testvérek, hogy legvégül meghallgassuk a modernistáknak e kettő magyarázatára vonatkozó szabályait. Itt az általános elv ez: a vallásban, amíg él, semmi sem változhatatlan, tehát változtatandó. Innen mennek át ahhoz, ami tanításuknak mintegy fő pontja, ti. az evolúcióhoz. A dogma tehát, az Egyház, a szent dolgok kultusza, az általunk szentként tisztelt könyvek, sőt maga a hit is — hacsak nem akarjuk, hogy kihaljanak — kötelesek engedelmeskedni az evolúció törvényének. És ezen nem is csodálkozhatunk, ha szem előtt tartjuk azt, hogy mit tanítanak erről egyes modernisták. Fölvéve tehát a fejlődés törvényét, a fejlődési folyamatot a modernistáknál így találjuk leírva. Kezdjük a hittel. A hitnek — mondják — elsődleges formája rudimentáris és közös volt minden embernél, merthogy az magából az emberek természetéből és életéből keletkezett. A vitális evolúció hozott haladást, mégpedig nem a külső, járulékos formák újdonságával, hanem a vallásos érzésnek az öntudatba való jutásával. Kétféle úton ment végbe pedig ez a haladás: először negatíve, minden idegen — értsd: családi és nemzeti — elem kiküszöbölésével, azután pozitive, az intellektív és morális ember tökéletesítésével, ahonnan az isteninek a fogalma bővebben és világosabban, s a vallásos érzés finomabban került ki. A hit haladása pedig ugyanazon okoknak tulajdonítható, mint amelyeket föntebb fölhoztunk a hit eredetének magyarázatára. Ezekhez azonban hozzá kell venni némely rendkívüli embereket, akiket mi prófétáknak nevezünk, és akik között a legkiválóbb Krisztus volt: egyrészt mivel életükben és beszédeikben volt valami titokzatos, másrészt mivel új, addig nem ismert tapasztalatokkal bírtak, amelyek megfeleltek a saját koruk vallásos szükségleteinek. A dogma haladása pedig leginkább abból származik, hogy a hitnek akadályokat kell leküzdeni, ellenségeket legyőzni, ellentmondásokat elhárítani. Vegyük hozzá ehhez az örökös törekvést annak mélyebb kikutatására, amit a hit titkai tartalmaznak. Hogy más példákat mellőzzünk, ez történt Krisztussal, akiben az az isteni jelleg, amelyet a hit megengedett, lépésenként és fokozatosan addig nőtt, hogy őt végül Istennek tekintették. A kultusz fejlődésének fő tényezője az a szükséglet, hogy a népek erkölcseihez és hagyományaihoz alkalmazkodjék, meg az, hogy fölhasználja azt a hatást, amelyet bizonyos cselekvések a megszokás folytán nyertek. Végül az Egyházra nézve a fejlődés oka abban keresendő, hogy szüksége van összhangban állni a történelmi feltételekkel és a polgári kormány aktuális formáival. Így beszélnek a modernisták az egyes pontokról. Mielőtt tovább mennénk, óhajtanók, hogy jól jegyeztessék meg az a szügségképpeniségről vagy mint általában nevezik: szükségletekről szóló tan, mert — azon túl, amit már láttunk — ez mintegy alapja, talpköve annak a hírhedt módszernek, amelyet történelminek neveznek.

A fejlődés tanában, amelynél most állunk, megjegyzendő még az, hogy a szükségképpeniség vagy a szükségletek a fejlődésre sarkallnak, a pusztán ezekkel létrejött fejlődés – könnyen áthágván a hagyomány határait – következőleg elszakadva az elsődleges vitális elvtől, inkább a romlásra, mint a haladásra vezetne. Ezért – jobban követve a modernisták észjárását – azt mondhatjuk, hogy a fejlődés két erő összeütközéséből jön létre, melyek közül egyik a haladás felé vezet, másik a konzervativizmushoz húz. A konzervatív erő az Egyházban él és a hagyományban foglaltatik. Ezt pedig képviseli a vallásos tekintély, mind jogszerűen, mert a tekintély természetével jár a hagyomány óvása; mind ténylegesen, mivel a tekintély – távol állva az élet változásaitól – a haladásra ösztönző indítékoktól nem, vagy alig sürgettetik. Ezzel szemben a haladásra buzdító és a belső szükségleteknek megfelelő erő az egyesek öntudatában rejlik és lüktet, kivált azokéban, akik – mint mondják – közelebbről és mélyebben érintkeznek az élettel.

Íme, Tisztelendő Testvérek, látjuk immár, mint ütögeti fel a fejét az a végzetes tan, amely a laikus férfiakat mint a haladás elemeit tolja be az Egyházba. E két erőnek: a konzervatívnak és a haladásra vágyónak bizonyos megegyezéséből és szövetségéből — értve e szövetséget a tekintély és az egyesek öntudata között — keletkeznek a haladások és a változások. Mert az egyesek vagy némely személyek öntudata a kollektív tudatra hat, emez pedig a tekintély viselőire, s őket arra kényszeríti, hogy egyezményekbe bocsátkozzanak és az egyezményhez ragaszkodjanak is. Ebből nyilván meg lehet érteni, miért csodálkoznak úgy a modernisták, ha feddést vagy büntetést kapnak. Amit nekik bűnül tudnak be, azt ők vallásos kötelmük teljesítésének vélik. Az öntudatok szükségleteit senki jobban nem ismeri, mint ők, azért, mert azokhoz közelebb állnak, mint az egyházi tekintély. Ezeket a szükségleteket tehát mind úgyszólván magukban gyűjtik össze, miért is a nyilvános szólás és írás kötelezettsége hárul rájuk. Gáncsolja őket, ha akarja, a tekintély: ők lelkiismeretbeli kötelességet teljesítenek, s belső tapasztalásuk azt mondja, hogy nem szemrehányás, hanem dicséret jár nekik. Mindenesetre tudják azt ők is, hogy haladás nem jöhet létre ütközetek nélkül, s hogy az ütközet nincs áldozatok nélkül: legyenek tehát ők az áldozatok, miként a próféták és Krisztus. A tekintélyre nem haragszanak azért, mert rosszul bánik velük, mert annak is megengedik, hogy a maga részéről teljesítse kötelességét. Csupán amiatt panaszkodnak, hogy meg sem hallgatják őket, mivel így a szellemek haladása késleltetik; de bizonyosan ütni fog az óra, mikor meg kell szakítani a halogatást, mert a fejlődés törvényeit lehet korlátozni, de teljesen összetörni nem lehet. tehát tovább haladnak a megkezdett úton, ha mindjárt vádoltan és kárhoztatva is: hihetetlen merészségüket színlelt alázat leplével fedik el. Nyakukat ugyan színből meghajtják, ám kezük és lelkük annál vakmerőbben követi terveiket. Ezzel pedig akaratosan és erélyesen járnak el, mert egyrészt azt tartják, hogy a tekintélyt ingerelni kell, nem megdönteni, másrészt, mivel szükségük van arra, hogy az Egyház falain belül maradjanak, hogy a kollektív öntudatot lassanként átalakítsák, de mikor ezt mondják, nem merik maguknak bevallani, hogy az kollektív tudat eltér az övéktől, és így semmi joguk sincsen arra, hogy ennek tolmácsaiként tolják előtérbe magukat.

Tehát, Tisztelendő Testvérek, a modernista írók és bajnokok szerint nem szabad az Egyházban semmi állandónak, semmi változhatatlannak lenni. E nézettel nincsenek elődök híján; azokat értjük itt, akikről a mi elődünk, IX. Piusz már megírta: „Ezek az isteni kinyilatkoztatásnak ellenségei, fölmagasztalva az emberi haladást, azt vakmerő és szentségtörő merészséggel be akarják vinni a katolikus vallásba is, úgy, mintha ez a vallás nem Isten, hanem emberek műve volna, vagy valamely bölcseleti találmány, amelyet emberi eszközökkel lehet tökéletesíteni.” („Qui pluribus” enciklika, 1846. november 9.) A kinyilatkoztatásról meg a dogmáról semmi új sincs a modernisták tanában, hanem ez ugyanaz, amelyet elítélve találunk IX. Piusz Syllabusában, ilyen fogalmazásban: „Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen és azért folytonos és végtelen haladásnak van alávetve, amely megfelelő legyen az emberi szellem haladásának.” (Syllabus, prop. 5.) És ünnepélyesebben a Vatikáni Zsinat ezen szavaiban: „Mert a hit tanítása, amelyet Isten kinyilatkoztatott, nem úgy adatott az emberi elméknek, mint valamely bölcseleti találmány, tehát mint tökéletesítésre szoruló, hanem mint Krisztus jegyesének átadott isteni hagyaték, amely hűségesen megőrzendő és csalhatatlanul hirdetendő. ezért a szent dogmáknak is örökké megtartandó az az értelme, amelyet egyszer hirdetett az Anyaszentegyház, és sohasem szabad eltérni ettől az értelemtől, magasabb értelmiségnek örve és neve alatt.” („Dei Filius” konstitúció, 4.) Ezzel valóban a mi fogalmainknak — még a hitre vonatkozó fogalmainknak is — magyarázata nemhogy megakadályoztatnék, hanem éppen elősegíttetik. Miért is a nevezett Vatikáni Zsinat így folytatja: „Növekedjék tehát és sokban és erősen haladjon mind egyeseknek, mind mindenkinek, mind egy embernek, mind az egész Egyháznak, a korok és századok fokával értelme, tudománya, bölcsessége; csakhogy a maga nemében, tudniillik ugyanazon dogmában, ugyanazon értelemben, ugyanazon ítéletben.” (Uo.)

 

4. A történelmi és kritikai modernizmus

 

Azok a modernisták, akik történelmi tanulmányokkal foglalkoznak, úgy látszik, nagyon félnek attól, hogy filozófusoknak tekintsék őket, sőt, megvallják, hogy a filozófiában teljesen járatlanok. Pedig ez csupa ravaszság: nehogy valaki őket filozófiai előítéletekkel gyanúsítsa meg, és azzal, hogy ezért nem elég objektívek, amint mondják. Ám történelmükből és kritikájukból merő filozófia beszél: akármit hoznak fel, az mind egyenes következtetéssel folyik filozófiai elveikből. Ezt a vizsgáló könnyen beláthatja. E történészek vagy kritikusok első három szabálya azonos azokkal az elvekkel, amelyeket föntebb idéztünk a filozófusoktól: ti. az agnoszticizmus, a dolgoknak a hit által való átalakításáról szóló elmélet, meg az a harmadik, amelyet mi eltorzításnak neveztünk. Most nevezzük meg mindegyiknek a következményét.

Az agnoszticizmus szerint a történelem — csakúgy, mint a tudomány — merő tüneményekről szól. Tehát Isten és mindenféle isteni beavatkozás az emberiekbe a hithez utalandó, mert kizárólag ehhez tartozik. Ha előfordul olyasmi, ameiben kettős (isteni és emberi) elem van, mint pl. Krisztus, Egyház, szentségek és sok más ilyen dolog, azt meg kell osztani, szét kell választani: ami emberi, az legyen a történelemé, ami isteni, az kerüljön a hithez. Innen terjedt el a megkülönböztetés a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa, a történelem egyháza és a hit egyháza, a történelem szentségei és a hit szentségei között, és itt-ott más hasonló dolgok között. Továbbá azt mondják, hogy magát ezt az emberi elemet — amelyet a történész dolgoz fel —, úgy, amint az az okmányokban megjelenik, a hit az átalakítás által a történelmi föltételek fölé emelte.

Tehát a hittől eszközölt hozzáadásokat imsét el kell választani és átutalni magához a hithez, meg a vallástörténethez: így ha Krisztusról van szó, mindazt, ami meghaladja az emberi föltételeket, melyekről a pszichológia tájékoztat, akár attól a helytől vagy kortól függőket, amelyben ő élt. Azonkívül a harmadik filozófiai elv szerint még olyan dolgokat is, amelyek nem lépik át a történelem határát, megrostálnak és kiküszöbölnek, s a hithez utalnak át mindent, ami ítéletük szerint nem felel meg az események logikájának, vagy nem illenek a személyekhez. Így pl. azt állítják, hogy Krisztus nem mondhatott olyasmit, ami látszólag meghaladja a hallgató tömeg értelmét. Ezért az ő reális történetéből törölnek és a hitnek engednek át minden allegóriát, amelyek beszédeiben előfordulnak. Megkérdezhetnők, miféle törvény alapján különítik el ezeket? Az emberi jellem alapján, az ő társadalmi föltételei alapján, egy-egy tény körülményeinek kapcsolata alapján: szóval, ha jól értettük, olyan norma alapján, amely végülis merő szubjektivitásra megy vissza. Azon erőlködnek ugyanis, hogy Krisztus személyét fölfogják és mintegy hordozzák; és amit ők hasonló körülmények között tettek volna, azt mind Krisztusra viszik át. Eszerint tehát, ha lezárjuk fejtegetésünket, a priori és némely filozófiai elvek alapján — mert ezekhez ragaszkodnak, noha azt állítják, hogy a filozófiához nem értenek — kimondják, hogy az úgynevezett reális történelemben Krisztus nem Isten, s nem is vitt végbe semmi istenit; mint ember pedig csak azt tette vagy mondta, aminek tevésére vagy mondására — magukat az ő korába visszahelyezve — ők a jogot megadják.

 

A kritika,mint segédeszköz

 

Amint pedig a történelem a filozófiától, úgy a kritika a történelemtől veszi át a következtetéseket. A kritikus ugyanis a történelem általi útmutatásokat követve kétfelé osztja az okmányokat. Ami a mondott hármas csonkítás után megmarad, azt kijelöli a reális történelem számára, a többi átutalja a vallástörténelemhez, vagyis a belső történelemhez. Mert ezt a kétféle történelmet pontosan megkülönböztetik; és a vallástörténelmet — óhajtjuk, hogy ez jól megjegyeztessék — szembehelyezik a reális történelemmel, éppen mivel ez reális. Eszerint két Krisztus van: az egyik reális, a másik igazán sohasem létezett, hanem a hithez tartozik; az egyik bizonyos helyen és bizonyos időben élt, a másik csupán a hit jámbor szemlélődéseiben található. Ilyen pl. az a Krisztus, akit János evangéliuma mutat fel, amely — mondják — úgy, amint van, csupa meditáció.

Ezzel még nincs vége a filozófia uralmának a történelemben. Az okmányoknak — mint mondtuk — kétfelé osztása után előáll megint a filozófus a vitalis immanencia dogmájával és kioktat arra nézve, hogy mindazt, ami az egyház történetében van, a vitalis immanenciával kell magyarázni. Ámde bármely vitalis emanációnak oka vagy föltétele valami szükségképpeniségben vagy szükségletben keresendő: tehát a tényt is a szükséglet szerint kell fölfogni és az történetileg csak ez után következik. Mit tesz most a történész? Átbúvárolva megint az okmányokat — akár a szent könyvekben foglaltatnak, akár máshonnan származnak — elkészíti belőlük minden egyes szükséglet jegyzékét : a dogmákét, a szent dolgok kultuszáét és másokét, amelyek az egyházban fölváltva fölléptek. Az elkészített jegyzéket átadja a kritikusnak. Ez most ráteszi kezét a vallástörténelemnek szánt okmányokra s azokat egyes korok szerint úgy állítja össze, hogy mindegyik megfeleljen az adott jegyzéknek: megemlékezve mindig arról a szabályról, hogy a szükségletet a tény elé, a tényt az elbeszélés elé tegye. Hiszen olykor megeshet, hogy a Szentírás némely része — vegyük például a leveleket — csakugyan a szükséglet által teremtett tény. Akárhogy álljon is a dolog, a törvény az, hogy valamely okmány korát nem másként kell meghatározni, mint az Egyházban támadt egyes szükségletek korából. Ezen kívül különbséget kell tenni valamely tény kezdete és annak továbbfejlődése közt: ami ugyanis egy napon jöhet létre, az csak idő folytán képes növekedni. Ez okból a kritikus köteles a már kor szerint — mint mondtuk — szétosztott okmányokat újólag kettéválasztani, elkülönözve a dolog eredetére, meg az annak fejlődésére vonatkozókat és ezeket megint időrendbe sorozni.

Most újból föllép a filozófus, aki kötelezi a történész tanulmányait akként folytatni, amint azt az evolució szabályai és törvényei előírják. Erre a történész megint vizsgálja át az okmányokat, hatoljon be kíváncsian azon körülményekbe és föltételekbe, amelyek közt volt az egyház az egyes korokon keresztül, konzervatív erejébe, a belső és külső szükségletekbe, amelyek a haladásra serkentenek, az akadályokba, amelyek fölmerültek, egyszóval mindabba, ami hozzájárul annak meghatározásához, miként tartattak meg az evolució törvényei. Ezek után végre megírja, mintegy fő vonásokban, a fejlődés történetét. Közbelép a kritikus és beszolgáltatja a többi okmányt. A kéz a tollhoz nyúl és kész a történelem. Kérdezzük, kinek írják már most ezt a történelmet? Történésznek avagy kritikusnak? Nos egyiknek sem — hanem a filozófusnak. Itt az egész dolgot per apriorismum intézik el: mégpedig az eretnekségtől hemzsegő apriorizmussal. Valóban szánjuk az ilyen embereket, akikről az apostol azt mondaná: „Az ő okoskodásukban hiábavalókká lettek… mert mikor magukat bölcseknek vallanák lenni, balgatagokká lettek.” (Róm 1,21–22) Azonban ingerlik az epét, mikor az Egyházat vádolják azzal, hogy úgy keveri össze és módosítja az okmányokat, hogy a saját hasznára szóljanak. Éppen azt róják föl az Egyháznak, amiről érzik, hogy a lelkiismeretük nyíltan vádolja őket.

 

E módszer alkalmazása a Szentírásra

 

Az okmányoknek e kor szerinti felosztásából és elrendezéséből önként következik, hogy a szent könyveket nem lehet azoknak a szerzőknek tulajdonítani, akiknek a nevét viselik. Miért is a modernisták hellyel-közzel nem haboznak azt állítani, hogy ezek a könyvek — kivált Mózes öt könyve és az első három evangélium — valami kezdetleges elbeszélésből nőttek ki, fokozatos járulékokkal, közbeszúrásokkal, teológiai vagy allegórikus értelmezés céljából, vagy pedig azért, hogy csak összekössék egymással a különálló részeket. Ugyanis — hogy kevés szóval és világosabban megmondjuk — megengedendő a szent könyvek vitális evolúciója, mely a hit evolúciójából születik s annak felel meg. És hozzáteszik, hogy ennek az evolúciónak nyomai annyira nyilvánvalók, hogy annak történetét majdnem meg lehet írni. Sőt, csakugyan meg is írják minden habozás nélkül, úgyhogy azt hinnők, hogy a saját szemükel látták az egyes írókat, akik egyes korszakokban közremunkáltak a szent könyvek bővítésén. Hogy pedig ezt bizonyítsák, az úgynevezett szövegkritikát hívják segítségül és igyekeznek meggyőzni arról, hogy ez vagy az az esemény vagy mondás nincs a maga helyén s más hasonló érvekkel hozakodnak elő. Valóban azt mondhatnók, hogy maguknak mintegy bizonyos típusokat alkottak az elbeszélésekről és beszédekről, melyekből holtbiztosan megítélik, mi van és mi nincs a maga helyén. Hogy ily úton kik lehetnek alkalmasak a döntésre, ítélje meg, aki tudja. Csakugyan, aki hallja bizonygatásaikat a szent könyvek körül végzett tanulmányaikról, melyek segélyével annyi oda nem illő adatot kifogásolnak, szinte azt hinné, hogy előttük senki sem forgatta ezeket a könyveket, hogy nem akadt már szinte végtelen sok tudós, aki ezeket minden irányban átkutatta s hozzá olyan tudósok, akik tehetségben, képzettségben s életszentségben magasan fölöttük álltak. És ezek a valóban bölcs tudósok annyira távol álltak attól, hogy a Szentírás bármely részét kifogásolják, hogy minél mélyebben hatoltak beléjük, annál nagyobb hálát adtak az Istenségnek, amiért így méltóztatott beszélni az emberekkel. Csakhogy a mi tudósaink nem azokkal a segédeszközökkel tanulmányozták a szent könyveket, amelyekkel a modernisták: tudniillik nem volt mesterük és vezetőjük az a filozófia, amely Isten tagadásából vonja le elveit és az ítélkezés normáját sem követelték maguknak. Most már tehát úgy véljük, föltárhatjuk, milyen a modernisták történelmi módszere. Előljár a filozófus, őt fölváltja a történész; majd sorrendben a tárgyi (belső) és a szövegkritika. És mivel az első okkal jár az, hogy hatását közölje a következőkkel, világos, hogy az ilyen kritika nem lehet másféle kritika, csak ami agnosztikus, immanentista, evolucionista névvel illethető jogosan : és ezért, aki ezt használja és ezzel él, implicite ugyanazon tévelyeket vallja és ellensége a katolikus tannak. Miért is a legnagyobb csodálkozással látjuk, hogy manapság még katolikus embereknél is annyira dívik a kritikának ez a neme. Ám ennek kettős oka van: az első az a szoros szövetség, amelyet az efajta történészek és kritikusok egymás között kötöttek, tekintet nélkül a nemzeti és vallási különbségre; azután meg az a határtalan vakmerőség, amellyel a többi egyhangúlag földicséri és a tudomány haladásának kiáltja ki azt, amit egyikük elhangoztat; amellyel azt, aki önmagában akarja értékelni a szörnyszülött fölfedezést, zárt sorokban megtámadják; aki tagadja, azt tudatlansággal vádolják; aki fölkarolja és pártfogolja, azt égig magasztalják. A tévelygők uralmának e túlsúlyából és a könnyelmű lelkek óvatatlan beleegyezéséből mintegy a légkör megromlása képződik, amely mindent elsenyveszt és tovább terjeszti a kórságot. De térjünk át az apologétára.

 

5. A modernista apologéta

 

A modernista apologéta is a filozófustól függ, mégpedig kétféleképpen. Először közvetve, mivel tárgyául veszi a történelmet, amelyet — mint láttuk — a filozófus útmutatásai szerint írtak meg; másodszor közvetlenül, mert tőle kölcsönzi a dogmákat és ítéleteket. Innen vált közkeletűvé a modernisták iskolájában az a szabály, hogy az új apológiának a vitás vallási kérdéseket történelmi és lélektani kutatásokkal kell megoldani. Ezért a modernista apologéták azzal a racionalistáknak szóló intelemmel kezdik munkájukat, hogy a vallást ne a szent könyvekből, se az Egyházban használatos és régi módszer szerint megírt történelmi munkákból védjék meg, hanem a reális történelemből, amely modern szabályok és modern módszer szerint készült. És ezt nem ad hominem argumentálva mondják, hanem mivel csupán ezt a történelmet tartják tartalmilag igaznak. őszinteségük felől írásaikban biztosak: a racionalisták már ismerik őket, már dicsérik őket, mint akik egy zászló alatt zsoldoskodnak velük; és ennek a dicséretnek, amelyet az igazi katolikus megvetne, ők még örülnek és azt szembeállítják az Egyház feddéseivel. De most már lássuk, milyen módon kezeli valaki ezek közül az apológiát. A cél, amelyet maga elé tűzött, ez: a hitben még járatlan embert odavezetni, hogy azt a katolikus vallásról szóló tapasztalást kövesse, amely a modernisták tanítása szerint egyedüli alapja a hitnek. Két út vezet ide: objektív az egyik, a másik szubjektív. Az első az agnoszticizmusból indul ki és arra törekszik: hogy a vallásban — jelesül a katolikus vallásban — kimutassa azt a vitális belső erőt, amely a pszihológust meg a jóhiszemű történészt is meggyőzi, hogy annak történetében valami ismeretlen rejlik. E célra szükséges kimutatni, hogy a katolikus vallás úgy, amint ma létezik, mindenesetre ugyanaz, amelyet Krisztus alapított, azaz nem egyéb, mint annak a magnak fokozatos kifejlődése, amelyet Krisztus ültetett el. Meg kell tehát először is határozni, milyen ez a mag. Ezt a következő formulával akarják elérni: Krisztus azt hirdette, hogy Isten országa eljövendő, hogy rövid idő alatt megalakul s hogy ő annak a Messiása, vagyis Istentől küldött alkotója és szervezője. Ezután ki kell mutatni, hogy ez a mag — a katolikus egyházban mindig immanens és permanens — miként fejlődött lassanként a történelem folyamán, s miként alkalmazkodott az egymásutáni körülményekhez, ezekből vitaliter magához vonzva azt, ami a doktrinális, kulturális egyházi formák közül neki fölhasználható volt, mindeközben legyőzve a fölmerülő akadályokat, visszaverve az ellenségeket, túlélve minden üldözést és minden harcot. Miután pedig kimutattatott, hogy mindez — már mint az akadályok, ellenségek, üldözések, harcok, valamint az Egyház élete és termékenysége — oly természetűek voltak, hogy ámbár az evolució törvényei ezen egyház történetében épségesen jelennek meg, azért mégsem elegendők történetének teljes magyarázatára: elénk áll és magától kínálkozik az ismeretlen. Ezt mondják a modernisták. Csakhogy ebben az egész okoskodásban egy dolgot nem vesznek észre: hogy az elsődleges magnak ez a meghatározása egyedül az agnosztikus és evolucionista bölcselő apriorizmusának köszönhető és hogy ezt a magot oly kedvezményesen definiálták, hogy a saját ügyüknek szolgáljon.

Míg az új apologéták az elsorolt érveléssel bebizonyítottá, meggyőzővé iparkodnak tenni a katolikus vallást, tovább is mennek és megengedik, hogy abban sok olyasmi van, ami sérti a lelkeket. Sőt — némi rosszul palástolt örömmel — nyíltan hangoztatják, hogy a dogmatikai részben is tévedéseket és ellentmondásokat fedeztek fel, ám hozzáteszik, hogy ezek nemcsak menthetők, hanem — bármily csodálatosan hangozzék is — igazolhatók és törvényesek. Így szerintük a szent könyvekben is több hely kifogásolható tudományos vagy történelmi tévedés miatt. De — mondják — itt nem tudományról vagy történelemről van szó, hanem csupán vallásról és erkölcsi tévedésekről. A tudomány és a történelem ott csak afféle máz, amely a vallási és erkölcsi tapasztalatokat burkolja, hogy így könnyebben terjesztessenek, minthogy ezeket a tömeg másként nem értené meg, tökéletesebb tudomány vagy történelem nemhogy hasznára, hanem kárára válna. Különben — teszik hozzá — a szent könyveknek, mivel vallásos természetűek, szükségképen van életük, márpedig az életnek megvan a maga igazsága és logikája, ami természetesen más, mint a racionális igazság és logika, sőt merőben különböző jellegű, tudniillik az összehasonlítás és arányosság igazsága egyrészt a környezetre nézve (medium, amint mondják), amelyben élünk, másrészt a célra nézve, amiért élünk. Végre elmennek addig, hogy minden tartózkodás nélkül kimondják, hogy ami az élet által magyarázható, az mind igaz és törvényes. Mi pedig, Tisztelendő Testvérek, akiknek számára egy és egyetlen az igazság s akik a szent könyveket úgy tekintjük, mint amelyek a Szentlélek ihletése alatt irattak és Isten a szerzőjük (I. Vatikáni Zsinat, A kinyilatkoztatásról, 2.), mi azt mondjuk, hogy ez az állítás a haszonleső vagy kényszerű hazugság vádját hárítja magára Istenre; és Szent Ágoston szavaival kijelentjük: Ha egyszer ily magas tekintélynél megengedünk egyetlen kényszerű hazugságot, nem marad e könyveknek egyetlen részecskéje sem, amelyet — amennyiben valaki vagy erkölcsileg nehéznek vagy a hitre hihetetlennek találná — ugyane káros eljárással vissza ne lehetne vinni a hazug szerzőnek szándékára és céljára. (Epist. 28.) Miért is ugyane szent tudós hozzáteszi: Ezekben (az iratokban) aki akar, hisz, aki nem akar, nem hisz. De a modernista apologéták serényen törtetnek előre. Megengedik azonkívül, hogy a szent könyvekben előfordulnak még valamely tan bizonyítására oly okoskodások, amelyeket nem irányoz semmi ésszerű elv; ilyenek azok, amelyek a jövendölésekre támaszkodnak. És ezeket is védelmezik, mint valamely prédikáció fogásait, amelyeket az élet igazol. Mondjunk még többet? Megengedik, sőt bizonyítják, hogy maga Krisztus is nyilvánvalóan tévedett Isten országa eljövetele idejének megjelölésében, amin — mondják — nem kell csodálkozni, mert őt is megkötötték az élet törvényei. Ezek után mit mondanak az egyház dogmáiról? Ezek is csak úgy hemzsegnek a nyílt ellentmondásoktól, de azon kívül, hogy az élet logikájától megengedtetnek, nem ellenkeznek a szimbolikus igazsággal; bennük ugyanis a végtelenről van szó, amelynek végtelen sok a szempontja. Végül mindezt annyira bizonygatják és védelmezik, hogy azt sem haboznak bevallani, hogy a Végtelen iránt nem tanusíthatunk kiválóbb tiszteletet, mint hogyha belőle magából bizonyítjuk be az ellentmondást. Az ellentmondás bebizonyítása után pedig mit nem lehet bebizonyítani?

Ám azt, aki még nem hisz, nem csupán objektív, hanem szubjektív érvekkel is hajlandóvá lehet tenni a hitre. E célból a modernista apologéták visszatérnek az immanencia tanához. Igyekeznek ugyanis az embert meggyőzni arról, hogy benne s természetének és életének legbelső mélyeiben rejlik valami vallás utáni vágy és szükséglet, de ez nem lehet bármely vallás, csakis olyan, amilyen a katolikus, mert ezt — mondják — a tökéletes élet kialakulása követeli. — Itt pedig újólag erősen sajnálkoznunk kell azon, amit nem várnánk katolikus férfiaktól: hogy noha az immanencia tanát mint tant elvetik, azzal mégis élnek az apológiában; és ezt oly óvatlanul teszik, hogy — úgy látszik — az emberi természetben nem csupán képességet és alkalmazkodást engednek meg a természetfölötti rendhez — amit pedig a katolikus apologéták alkalmasan használt mérséklettel, mindenkor kimutattak — hanem igazi és névszerinti szükségletet. Ám hogy helyesebben szóljunk, a katolikus vallásnak ezt a szükségletét megfámadják azok a modernisták, akik mérsékeltebbeknek akarnak látszani. Mert azok, akiket integralistáknak nevezhetünk, a még nem hívő emberben ugyanazt a benne rejlő csírát akarják kimutatni, amely Krisztus öntudatában élt s általa az emberekkel közvetíttetett. Így tehát, Tisztelendő Testvérek, a modernistáknak itt összefoglalva leírt apologetikai módszerét az ő elméletükkel teljesen egyezőnek ismertük meg: és módszerük, miként tanaik is, valóban tele van tévelyekkel, úgyhogy nem építésre alkalmasak, hanem rombolásra, nem katolikusok nevelésre, hanem éppen a katolikusoknak eretnekségre való csábítására, sőt bármely vallásnak teljes felforgatására.

 

6. A reformátor

 

Kevés mondanivalónk van még hátra a modernistáról mint reformátorról. Már az, amit eddig elmondtunk, bőségesen tanusítja, mennyi és milyen szilaj újításvágy hevíti ezeket az embereket. Ez a vágy pedig kiterjed mindenre, ami csak van a katolicizmusban. Meg akarják újítani a filozófiát, különösen a szemináriumokban, úgy, hogy a skolasztikus filozófia egyéb, elavult rendszerekkel együtt, a filozófia történetébe utaltatván, az ifjaknak a modern filozófia taníttassék, mint amely igazán és egyedül megfelel a mi korunkak. A teológia megújítására azt akarják, hogya tőlünk racionálisnak nevezett teojogia alapja a modern filozófia legyen. A pozitív teológia pedig követelésük szerint támaszkodjék a dogmatörténetre. E történet megírását és előadását szintén saját módszerük és modern szabályok szerint követelik. Azt sürgetik, hogy a dogmákat s azok fejlődését hozzák összhangba a tudománnyal és a történelemmel. Ami a hitoktatást illeti, követelik, hogy a katekizmusokba csak azon dogmák vétessenek fel, melyek ujjádolgoztattak és a nép felfogását meg nem haladják. — A szent dolgok kultusza körül csökkenteni kívánják a külső ájtatosságokat és eltiltani azok szaporítását. Igaz, hogy mások, akik inkább hajlanak a szimbolizmushoz, e kérdésben elnézőbbeknek mutatkoznak. Hangoztatják, hogy az Egyház kormányzatát minden tekintetben reformálni kell, különösen fegyelmi és dogmatikus téren. Azért bent is, kint is összhangba kell hozni — amint mondják — a modern öntudattal, amely egészen a demokrácia felé törekszik; azért az alsópapságnak, meg a laikusoknak is részt kell juttatni az egyház kormányzatában és meg kell osztani a nagyon is centralizált tekintélyt. Hasonlóképen azt akarják, hogy a szent ügyekkel foglalkozó római hivatalokat megreformálják, jelesül azokat, amelyek hitvizsgáló hivatalnak (Szent Officium) és Indexkongregációnak neveztetnek. Ugyancsak megreformálandónak jelentik ki az egyházi kormányzat szerepét politikai és társadalmi téren, úgyhogy vonja ki magát a polgári ügyekből, de alkalmazkodjék hozzájuk, hogy elsajátítsa szellemüket. Erkölcsi téren megegyeznek az amerikanisták fölfogásával, hogy az aktív erényeket elébe kell helyezni a passzív erényeknek s amazok gyakorlását emezek rovására előmozdítani. A klérus szervezetét olyannak kívánják, hogy visszaöltse a régi lelki alázatosságot és szegénységet s azonfelül gondolkozásban és tevékenységben megegyezzék a modernizmus szabályaival. Vannak végül, akik készséggel hallgatva a protestáns mesterek beszédeire, még a szent papi nőtlenséget is eltöröltetni óhajtják. Mit hagynak tehát az Egyházban érintetlenül, ami tőlük és elveik szerint ne lenne megreformálandó?

 

Az első rész záradéka:

A modernizmus foglalata minden eretnekségnek

 

Úgy találhatja valaki, Tisztelendő Testvérek, hogy a modernisták tanainak fejtegetésénél hosszasabban időztünk. De ez mindenképpen szükséges volt, először azért, hogy részükről az a szokott kifogás ne érjen minket, hogy nem ismerjük tanaikat; másodszor, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy midőn modernizmusról beszélünk, nem elszórt s egymással semmi kapcsolatban nem álló tanokról van szó, hanem egységes, kompakt testről úgyszólván; ahol ha egyet megengedünk, a többi szükségképpen következik. Azért mondhatnók didaktikus módszerrel éltünk, helyenként azon barbár kifejezéseket sem vetve meg, amelyeket a modernisták használnak. Ha most már az egész rendszert egy szempontból áttekintjük, senki sem fog csodálkozni, hogy azt úgy határozzuk meg, mint minden eretnekség foglalatát. Bizonyos, hogy ha valaki föltette magában, hogy együvé gyűjtse minden, a hit körül fölmerült eretnekség magvát és velejét, sohasem végezhette volna e föladatot tökéletesebben, mint ahogy a modernisták végezték. Sőt ezek annyival tovább is mentek, hogy teljesen eltörölték nem csupán a katolikus vallást, hanem — amint kimutattuk — minden vallást. Innen az a nagy tetszés a racionalistáknál; innen van, hogy akik a racionalisták közt szabadabban és nyíltabban szólnak, nem örülhetnek hathatósabb segítőknek a modernistáknál.

Tehát, Tisztelendő Testvérek, annál is inkább térjünk vissza a legkárosabb tanra, az agnoszticizmusra. E tan szerint ugyanis, míg az intellektus részéről minden Istenhez vezető út zárva van az ember számára, addig alkalmasabbat vélnek találhatni a lélek bizonyos érzelmeiben és tevékenységében. De ki nem látja, milyen hiú törekvés ez? Mert a lélek érzelme megfelel azon tárgy hatásának, amelyet az értelem vagy a külső érzékek szolgáltatnak. Vegyük el az értelmet: az ember vakon követi a külső érzékeket, amelyeknek amúgy is rabja. Ismételjük, hiú törekvés; mert az efféle képzelgések nem fogják kiirtani a közfelfogást a vallásos érzésről: mert a közfelfogás arra tanít minket, hogy a lélek bármely indulata, vagy elfoglaltsága nemhogy segítsége volna, hanem éppen akadálya az igazság kutatásának; az igazságot, mint önmagában valót (in se) értjük itt, mert az a másik, szubjektív igazság alkalmas lehet ugyan szójátékokra, de mit sem használ az embernek, akinek legnagyobb érdekében áll tudni azt, létezik-e rajta kívül egy isten, akinek kezébe jut valamikor. Ám azt mondják, hogy a tapasztalás igen hathatós segitő. De mivel járul ez a tapasztalás a lélek érzelméhez? Semmivel sem, legföljebb annak erősségét növeli s ebből az erősségből aránylag szilárdabb lesz az objektiv igazságról való meggyőződés. Márpedig ez a két dolog igazán nem eszközli azt, hogy a léleknek az az érzelme ne szűnjék meg érzelem lenni, a természetét sem változtatják meg, amely abban áll, hogy az érzelem mindig az eltévelyedésre hajlik, hacsak az értelem nem kormányozza: sőt inkább megerősítik és segítik ezt az érzelmet, mert minél intenzívebb az érzelem, annál több joggal érzelem. — Minthogy pedig itt a vallásos érzelemről s a benne foglalt tapasztalásról beszélünk, jól jegyezzétek meg, Tisztelendő Testvérek, mennyi okosságra van szükség e kérdésben, meg hogy mennyi tudásra, amely ezt az okosságot vezesse. Tudjátok a lelkekkel való érinfkezésből, azokat értve különösen, amelyekben az érzelem a túlnyomó; tudjátok azon könyvek szokott olvasásából, amelyek az aszkézisről tárgyalnak; ámbár ezek a modernisták számára semmi értékkel nem bírnak, mégis sokkal szilárdabb tudás s a megfigyelésre sokkal finomabb éleselméjűség van bennük, mint amellyel ők dicsekednek. Nos, mi valóban esztelenségnek vagy legalább nagy oktalanságnak találjuk, hogy valaki minden előzetes nyomozás nélkül oly tapasztalatokkal bírjon, mint amelyekre a modernisták hivatkoznak. Ha ezek a tapasztalatok oly erősek s oly biztosak — ezt a kérdést csak mellesleg vetjük fel — e tulajdonságokkal miért nem ruházzák fel azt a tapasztalást, amellyel saját bevallása szerint több ezer katolikus bír s amely azt mondja, hogy a modernisták téves úton járnak? Ez mind hamis és csalóka volna? Az emberek többsége ragaszkodik és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a puszta érzelem és tapasztalás, amelyet az ész nem vezet és nem világosít, sohasem juthat el Isten megismerésére. Marad tehát az ateizmus és vallástalanság. A modernisták a szimbolizmus tanának bebizonyításából sem ígérhetnek jobbat maguknak. Mert ha akármilyen — amint mondják — intellektuális elem semmi egyéb, csak szimboluma Istennek, akkor nem szimbólum-e magának Istennek vagy az isteni személyiségnek neve? És ha így áll a dolog, akkor kérdésessé válik az isteni személyiség és nyitva az út a panteizmushoz. Ugyanide, vagyis a tiszta és nyílt panteizmushoz vezet az a másik, az isteni immanenciáról szóló tan is. Mert kérdjük: ez az immanencia megkülönbözteti-e Istent az embertől vagy sem? Ha megkülönbözteti, akkor miben tér el a katolikus tantól vagy miért veti el a külső kinyilatkoztatásról szóló tant? Ha pedig nem különbözteti meg, akkor ott vagyunk a panteizmusnál. Ámde ez a modernisták immanenciája azt kívánja és megengedi, hogy az öntudat minden tüneménye az embertől, mint embertől induljon ki. Ebből tehát törvényszerűen az következik, hogy Isten egy és azonos az emberrel: ez pedig panteizmus. Az a megkülönböztetés végül, amit a tudomány és a hit között hirdetnek, nem enged meg más következtetést. Mert a tudomány tárgyát a megismerhetőnek valóságában keresik, viszont a hitét a megismerhetetlenében. Már pedig a megismerhetetlen csakis úgy származik, hogy az objektív tárgy meg az értelem között semmi arány sincs. Ám ezt az aránytalanságot soha, még a modernisták tanában sem lehet megszüntetni. Tehát a megismerhetetlen a hívőnek csakúgy, mint a filozófusnak, mindig megismerhetetlen fog maradni. Tehát az egyetlen lehetséges vallás a megismerhetetlen valóság vallása és miért ne lehetne ez az a világszellem is, amelyet némely racionalisták megengednek? De már ez is elég annak bőséges bizonyítására, hányféle úton vezet a modernisták tana az ateizmushoz és minden vallás eltörléséhez. Ezen az úton a protestánsok tévelye tette az első lépést; követte a modernisták tévelye; legközelebb már csak az ateizmus jöhet.

 

 

Második rész

A modernizmus okai

 

Erkölcsi okok: kíváncsiság, kevélység

 

Hogy mélyebben megismerkedjünk a modernizmussal és hogy e nagy sebre biztosabban kereshessünk gyógyszert, szükséges most, Tisztelendő Testvérek, némileg azon okokat kutatni, amelyek a bajt szülték vagy táplálják. A legközelebbi és legközvetlenebb ok az ész eltévelyedésében keresendő, ez nem is szorul bizonyításra. Távolabbi okot pedig kettőt ismerünk: ezek a kíváncsiság és kevélység. A kíváncsiság, ha bölcsen nem fékeztetik, magában véve elég bármely eltévelyedés magyarázatára. Miért is a mi elődünk, XVI. Gergely, joggal írta: „Igazán siralmas, hogy meddig kalandoznak el az emberi értelemnek őrjöngései, mihelyt valaki új dolgokra törekszik és az apostol intése ellenére többet erőlködik tudni a kelleténél és önmagában fölöttébb megbízva, a keresendő igazságot a katolikus egyházon kivül véli föltalálni, amelyben pedig az az igazság tisztán, a tévelynek legkisebb árnya nélkül föltalálható.” („Singulari nos” enciklika, 1834. július 7.) — De sokkal nagyobb része van a lélek elvakításában és eltévelyítésében a kevélységnek, amely úgyszólván otthon van a modernizmus tanában, abban mindenütt táplálékot nyer és mindenféle színt felölt. Kevélységből bíznak meg magukban oly merészen, hogy mintegy az egész világnak irányítói, törvényhozói akarnak lenni. Kevélységből hivalkodnak azzal, hogy ők a bölcsesség egyedüli birtokosai és mondogatják fennhéjázón és fölfuvalkodva: Nem vagyunk olyanok, mint a többi emberek; és hogy ne is hasonlítsanak a többiekhez, fölkarolják és elképzelik a legvisszásabb újdonságokat. Kevélységből vetnek el minden megalázkodást s erőlködnek a tekintélyt a szabadsággal összeegyeztetni. Kevélységből gondolkoznak, saját magukról megfeledkezve, csakis a mások megreformálásáról s nincsen nálok semmi fokozat, a felsőbb hatalomnak semmi tisztelete. Nincs is valóban rövidebb s gyorsabb út a modernizmushoz, mint a kevélység. Ha egy katolikus a világiak közül vagy ha egy pap megfeledkezik a keresztény élet azon szabályáról, mely azt parancsolja nekünk, hogy tagadjuk meg magunkat, ha Krisztust akarjuk követni, és a kevélységet nem veti ki az ő szívéből, az bárkinél alkalmasabb a modernisták tévelyeinek fölkarolására. — Miért is, Tisztelendő Testvérek, az legyen a legelső kötelességtek, hogy álljatok szembe az ily kevély emberekkel, azokat alantasabb és kevésbé szembeötlő munkákkal foglalkoztassátok, hogy annál jobban elnyomassanak, minél magasabbra tolják magukat és hogy kisebb körre szorítva, kevesebb hatalmuk legyen az ártásra. Azonkivül mind ti személyesen, mind a szemináriumok felügyelői útján legszorgosabban tartsátok szemmel a szent papság növendékeit; és akit gőgös jelleműnek találtok, azt irgalmatlanul kergessétek ki a papi pályáról. Bárcsak ez mindig a szükséges éberséggel és kitartással végeztetett volna!

 

Értelmi okok: járatlanság a skolasztikus bölcseletben

 

Ha az erkölcsi okokról áttérünk az értelemből eredő okokra, az első s a legfőbb, amivel találkozunk, a tudatlanság. Mert a modernisták, ahányan vannak, akik tudósok akarnak lenni és annak látszani az Egyházban, s a modern filozófiát tele szájjal fölmagasztalják és megvetik a skolasztikus filozófiát: amazt, csalóka külszínétől megtévesztve csupán azért karolták föl, mivel emezt egyáltalán nem ismerik és így nélkülöztek minden argumentumot a fogalmak zavarának eloszlatására és a tétováskodások elkerülésére. A hamis filozófiának pedig a hittel való összeházasításából jött létre az ő rendszerük, amely olyan számos és olyan roppant tévedésekben bővelkedik.

 

A modernizmus terjesztése

 

Vajha ennek terjesztésére kevesebb buzgalmat és gondot fordítanának! De serénységük akkora, munkájuk oly lankadatlan, hogy szinte sajnáljuk, hogy ennyi erőt pazarolnak az Egyház romlására, ami helyesen alkalmazva annak legnagyobb segélyére volna. Kétféle csellel élnek pedig a lelkek megejtésére: először elhárítani igyekeznek az akadályokat, másodszor azt, ami nekik használ, gondosan fölkeresik és serényen, türelmesen földolgozzák. Három dolog van különösen, amit törekvéseikkel ellenkezőnek éreznek: a skolasztikus filozófiai módszer, a szentatyák tekintélye és hagyománya s az egyházi tanitóhivatal. Ezek ellen elkeseredett harcot folytatnak. Azért a skolasztikus filozófiát, ahol tehetik, kinevetik és megvetik. Akár tudatlanságból teszik ezt, akár félelemből, akár éppen mind a két okból, az bizonyos, hogy az új dolgok tanulmányozását mindig összekötik a skolasztikus módszer gyűlöletével, és nincs nyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki a modernizmus tanai felé hajlik, mint hogyha irtózni kezd a skolasztikus módszertől. Emlékezzenek a modernisták pártolói arra a kárhoztatásra, amellyel IX. Piusz sújtotta ezt a tételt: „Az a módszer s azok az elvek, amelyekkel a régi skolasztikus tudósok kezelték a filozófiát, már nem felelnek meg a mi korunk szükségleteinek és a tudományok haladásának.” (Syllabus, 13.) A hagyomány erejét és természetét pedig a legravaszabbul igyekeznek kiforgatni, hogy megfosszák értékétől és fontosságától. Ám a katolikusok számára mindenkor tekintély marad a második niceai zsinat, mely kárhoztatta „azokat, akik elég merészek… az istentelen eretnekek módjára megvetni az egyházi hagyományokat és kigondolni valami újdonságot… vagy kigondolni gonoszul és álnokul olyasmit, ami részben megdöntheti a katolikus egyház törvényes hagyományait.” Tekintély marad a negyedik konstantinápolyi zsinat hitvallása: „Megvalljuk tehát, hogy megtartjuk és megőrizzük azokat a szabályokat, melyek a szent katolikus és apostoli egyháznak mind a szent és dicsőséges apostoloktól, mind az orthodox egyetemes vagy helyi zsinatoktól, vagy pedig bármely istensugallta atyától és egyházi mestertől hagyományoztattak.” Miért is IV. Piusz és IX. Piusz római pápák a hitvalláshoz még ezt a hozzáadást rendelték el: „Az apostoli és egyházi hagyományokat s az egyháznak minden egyéb szabályzatát és rendeletét a legszilárdabban megengedem és fölkarolom.” A szentséges egyházatyákróI sem ítélnek különbül a modernisták, mint a hagyományról. Határtalan vakmerőséggel azt mondják róluk, hogy noha méltók minden tiszteletre, de kritikai és történelmi kérdésekben teljesen járatlanok, amit pedig nem lehet menteni, legföljebb a korral, amelyben éltek. Végül magának az egyházi tanítóhivatalnak tekintélyét teljes erejükből csökkenteni és gyöngíteni iparkodnak, mind eredetének, természetének, jogainak szentségtörő elvitatásával, mind ellenfelei rágalmainak szabad fölújításával. Csakugyan illenek a modernisták nyájára azok a szavak, melyeket a mi elődünk a legnagyobb szomorúsággal írt: „Hogy Krisztus titkos jegyesét, akiben vagyon az igazi világosság, megvetésnek és gyűlölségnek tegyék ki, a sötétségnek fiai őt a tömeg előtt nyílt rágalmakkal támadják meg s összeforgatva a dolgok és nevek értelmét és erejét, ráfogják, hogy barátja a sötétségnek, ápolója a tudatlanságnak, ellenzője a tudományok világosságának és haladásának.” (XIII. Leó: „Ut mysticam” motu proprio, 1891. március 14.) Ha már így áll a dolog, Tisztelendő Testvérek, nem csoda, ha azokat a katolikus embereket, akik kitartóan küzdenek az Egyházért, a legnagyobb rosszakarattal és epésséggel támadják meg a modernisták. Nincs az igaztalanságnak az a neme, amivel őket ne kínoznák, de leginkább tudatlansággal és csökönyösséggel vádolják öket. Ha megfélemednek ellenfeleik képzettségétől és erejétől, akkor őket agyonhallgatással igyekeznek lehetetlenné tenni. Ez az eljárásuk a katolikusokkal annál felháborítóbb, mivel ugyanakkor fékezetlenül égig magasztalják azokat, akik véleményükben osztoznak; emezeknek újdonságtól áradó könyveit nagy tapssal fogadják; minél merészebben forgatja ki valaki a régieket, veti meg a hagyományt s az egyházi tanítóhivatalt, annál bölcsebbnek kiáltják ki; végre, amitől bármely jó ember csak elborzadhat, akit elér az Egyház kárhoztatása, azt körülrajongják s nemcsak nyíltan és bőségesen feldicsérik, hanem éppen az igazságnak vértanújaként ünneplik. Az ifjabb elmék, melyeket mindez elszédített és megzavart, a dicséreteknek és szidalmaknak ez a lármája, hogy tudatlanoknak ne mondják őket s hogy bölcseknek tűnjenek föl, meg a kíváncsiság és gőg belső kényszere alatt akárhányszor az áradatba vetik magukat és a modernizmushoz pártolnak.

De ezek már azokhoz a cselfogásokhoz tartoznak, amelyekkel a modernisták eladják portékáikat. Mire nem képesek, hogy követőik számát növeljék? A szent szemináriumokban, az egyetemeken elhódítják a tanári állásokat s lassanként megmételyezik a tanszékeket. Tanaikat, talán burkoltan, beleszövik templomi szónoklataikba; nyíltan megvallják a gyűléseken; betolják és terjesztik a társadalmi intézményekben. Könyveket, napilapokat, folyóiratokat adnak ki a maguk vagy más neve alatt. Olykor egy s ugyanazon író több nevet is használ, hogy az avatatlanok megejtessenek a szerzők színlelt sokaságával. Szóval tettben, beszédben, írásban mitől sem riadnak vissza, úgyhogy szinte lázas őrjöngőknek mondhatnók őket. És mindennek mi a gyümölcse? Sirathatunk igen sok nagyreményü ifjút, akik legnagyobb hasznára válhattak volna az Egyháznak, de letértek a helyes ösvényről. Sirathatunk másokat is, akik bár nem jutottak ennyire, de mintegy belélegezve a megromlott levegőt, szabadabban szoktak gondolkozni, beszélni, írni, mintsem katolikusokhoz illik. Vannak ilyenek a világiak közt, vannak a papok közt is és amit kevésbbé várnánk, a szerzetesrendekben sem hiányzanak. A biblikus tárgyakat a modernisták törvényei szerint kezelik. A történetírásban, az igazság kimutatásának örve alatt, szorgosan s bizonyos nyílt gyönyörrel hozzák napfényre azt, ami látszólag foltot vet az Egyházra. A nép szent hagyományait, bizonyos apriorizmustól vezetve, minden áron el akarják törölni. A régiségüktől ajánlott szent ereklyéket megcsúfolják. Az a hiú vágy vezeti ugyanis őket, hogy a világ beszéljen róluk — s tudják, hogy ezt nem érhetnék el azzal, ha csupán azt mondanák, amit mindig és amit mindenki mondott. És eközber talán úgy vannak meggyőződve, hogy Isten és az Egyház iránt teljesítenek kötelességet: valójában pedig a legsúlyosabban megbántják őket, nem is annyira munkájokkal, mint inkább a szándékkal, mely vezérli őket és mivel nagy merészen fölötte hasznosnak hirdetik a modernisták működését.

 

Harmadik rész

Gyógyszerek

 

A tévelyek e csapatának nyílt támadásával boldog emlékű elődünk, XIII. Leó igyekezett már — kivált biblikus téren — szóban és tettben erősen szembeszállni. De a modernistákat, amint láttuk, nem egykönnyen ijesztik meg ezek a fegyverek: a legnagyobb figyelmességet és lelki megalázkodást színlelve, a pápa igéit a saját javukra csavarták el, tetteit pedig másokra vitték át. Így a baj napról-napra súlyosbodott. Miért is, Tisztelendő Testvérek, elhatároztuk, hogy tovább nem késlelkedünk és foganatosabb inlézkedéseket léptetünk életbe. Titeket pedig kérünk és felszólítunk, hogy e fontos kérdésben sohase érjen benneteket kifogás az éberség, buzgalom, szilárdság elmulasztása miatt. És amit tőletek kérünk és elvárunk, ugyanazt kérjük és elvárjuk a többi lelkipásztortól, a növendékpapság nevelőitől és tanáraitól, legkivált pedig a szerzetesrendek legfőbb elöljáróitól.

 

1. A skolasztikus bölcselet, mint a szent tudományok alapja

 

I. Ami tehát először is a tanulmányokat illeti, akarjuk és meghagy juk, hogy a skolasztikus bölcselet tétessék a szent tanulmányok alapjává. Természetesen, „ha valami nagyon kényes vagy csak mellesleg érintett dolog fordul elő a skolasztikus tudósoknál, vagy ami nem egyezik a későbbi korok kutatásaival, vagy végre még nem is valószínű, azt legkevésbé sem szándékunk követésre ajánlani a mi korunknak.” (XIII. Leó: „Aeterni Patris” enciklika). A fő dolog az, hogy a skolasztikus bölcseletet követendőnek írjuk elő s értjük különösen azt, amelyet Aquinói Szent Tamás tanított: amit erre nézve elődünk szentesitett, azt mind érvényben tarttjuk, és amennyiben szükséges, megújítjuk és megerősitjük s kötelező megtartását az egyetemeknek elrendeljük. A püspököknek kötelessége lesz, ha valahol ezek a szemináriumokban elhanyagoltattak, sürgetni és követelni, hogy a jövőben figyelembe vétessenek. Ugyanezeket írjuk elő a szerzetesrendek igazgatóinak. A tanárokat pedig intjük, hogy jól jegyezzék meg ezt: Aquinói Szent Tamástól eltérni, kivált metafizikai kérdésekben. mindig nagy kárral jár.

Ez tétetvén a bölcselet alapjává, rajta a teológia épülete szilárdan építtessék föl. A teológia tanulmányozását, Tisztelendő Testvérek, tehetségetek szerint mozdítsátok elő, hogya szemináriumból kikerülő papnövendékek annak kitűnő tiszteletétől és nagy szeretetétől legyenek eltelve s abban mindenkor kedvüket találják.

Mert senki előtt sem ismeretlen, hogy a tanulmányoknak ama nagy és számos tömegében, amely az igazságra áhító elmének kínálkozik, a szent teológia annyira követelheti magának az első helyet, hogy a bölcseknek régi mondása szerint a többi tudománynak és művészetnek kötelessége neki alávetve lenni s azt szolgáló módjára szolgálni.” (XIII. Leó: „In magna” apostoli levél, 1889. december 10.) Hozzátesszük ehhez, hogy mi azokat is dicséretre méltóknak tartjuk, akik teljes tiszteletből a hagyomány, a szentatyák s az egyházi tanítóhivatal iránt, bölcs ítélettel s a katolikus elvekkel élve (amit nem mondhatunk el mindenkiről) a pozitív teológiát az igazi néven nevezendő történelemtől kölcsönzött fénnyel igyekeznek megvilágítani. Valóban nagyobb fontosságot kell tulajdonítani a pozitív teológiának, mint ezelőtt: ám ez úgy történjék, hogy a skolasztikát semmi veszteség ne érje és ítéltessenek el azok, akik, mintegy a modernisták ügyvivőiül szegődve, a pozitív teológiát úgy felmagasztalják, hogy a skolasztikus teológiát megvetni látszanak.

A profán tanulmányokra vonatkozólag pedig elég lesz ismételnünk azt, amit elődünk oly bölcsen mondott: „Buzgón foglalkozzatok a természettudományokkal: e téren a mi korunknak lángeszű, merész és hasznos felfedezéseit amily joggal csodálják a kortársak, éppoly örökös magasztalással és dicsérettel fogják az utódok emlegetni.” (Allokúció, 1880. március 7.) De ez ne történjék a szent tanulmányok rovására, amire nézve ugyancsak elődünk ezt a nagyon komoly intelmet adta: „Ha valaki mélyebben kutatja e tévelyek okát, legkivált abban fogja találni, hogy a mi korunkban minél inkább nőtt a buzgalom a természettudományok iránt, annál jobban hanyatlottak a komolyabb és magasabb tanulmányok: némelyek szinte feledésbe mentek az embereknél, mások hanyagul és könnyelműen kezeltetnek, és ami méltatlanság, elvesztvén régi méltóságuk fényét, megmételyeztetnek a vélemények gonoszságával és a visszás nézetek szörnyűségével.” (Uo.) E törvény értelmében tehát előírjuk a természettudományok tanításának szabályozását a szent szemináriumokban.

 

E szabályok végrehajtása

 

II. Szem előtt kell tartani mind a mi előirásainkat, mind elődünk előirásait, valahányszor szemináriumok vagy katolikus egyetemek igazgatóinak és tanárainak kiválasztásáról van szó. Akik bármi tekintetben a modernizmushoz hajlanak, azok minden tekintet nélkül tartassanak távol az igazgatás vagy a tanítás tisztétől; ha már hivatalban vannak, mozdíttassanak el: hasonlóképen, akik nyíltan pártolják a modernizmust, akár a modernisták dicsérésével és vétkük mentegetésével, akár a skolasztika, a szentatyák, az egyházi tanítóhivatal ócsárlásával, akár az egyházi hatalom, illetve annak bármely viselője iránti engedelmesség megtagadásával; hasonlóképpen, akik a történelemben vagy a régészetben, vagy a biblikumban újdonságokat keresnek; hasonlóképpen, akik elhanyagolják a szent tudományokat vagy a világiakat többre látszanak becsülni. Ebben a kérdésben, Tisztelendő Testvérek, különösen a tanárok megválogatásában, sohasem lehet túlságos az elővigyázat és az állhatatosság; mert a mesterek példája után igazodik a tanítványok többsége. Miért is kötelességtek teljes tudatában, bölcsen és erélyesen járjatok el ezen ügyben.

Hasonló éberséggel és szigorúsággal kell kiismerni és kiválogatni azokat, akik a szent dolgokba akarnak beavattatni. Távol, távol legyen a papi rendtől az újdonságok szeretete: a kevély és a makacs lelkeket gyűlöli az Isten! — A teológia és a kánonjog tudora ezentúl ne lehessen senki, aki előzőleg nem hallgatta a skolasztikus filozófia rendes tanfolyamát. Mert ha megkapná a tudori címet, hiába kapná. Amit az egyetemek látogatásáról a püspökök és szerzetesek ügyei élén álló szent tanács, Olaszország világi és szerzetes papjai számára 1896-ban előírt, azt ezentúl kiterjesztendőnek rendeljük el az összes nemzetekre. — Papnövendékek és papok, akik valamely katolikus egyetemre vagy főiskolára beiratkoztak, azokat a tárgyakat, amelyek ezeken előadatnak, ne hallgassák világi egyetemen. Ha ez valahol meg volt engedve, a jövőre nézve megtiltjuk. — Azok a püspökök, akik ily egyetemek vagy főiskolák igazgatói fölött állanak, a legszorgosabban vigyázzanak rá, hogy amit most elrendeltünk, az állandóan

figyelembe vétessék.

 

A püspökök kötelessége: a könyvek, lapok, gyűlések fölötti őrködés

 

III. Hasonlóképpen kötelessége a püspököknek, hogy a modernista szellemű s azt terjesztő iratoknak, ha kiadattak, eltiltani az olvasását, ha még nem adattak ki, eltiltani a kiadását. Továbbá semmi ilynemű könyv, napilap, folyóirat ne bocsáttassék be se a szemináriumi ifjak, se az egyetemi hallgatók közé: mert ezek nem kevésbé ártalmasak, mint az erkölcsellenes iratok, sőt annyival inkább, mert a keresztény élet forrását fertőzik meg. Ugyanígy bírálandók el némely katolikus írók, akik különben nem rossz szándékúak, de járatlanok lévén a teológiai tanulmányokban és újabb filozófiai képzettséggel bírva, emezt a hittel törekednek kiegyeztetni és ezáltal, amint mondják, a hitnek használni. Ezek a művek, mivel szerzőik neve és híre miatt nem adnak okot a félelemre, annál több veszélyt rejtenek magukban, mert lassanként a modernizmus felé terelik az olvasót.

Általában pedig, Tisztelendő Testvérek, hogy szabályt adjunk e fontos kérdésben, ha bármelyiktek egyházmegyéjében olvasásra veszélyes könyvek adatnak ki, erélyesen törekedjetek arra, hogy ezek száműzessenek s ha kell, ünnepélyes tilalommal is éljetek. Mert igaz, hogy az Apostoli Szentszék mindent elkövet ezen iratok kiirtására, de számuk már akkorára nőtt, hogy alig van elég erőnk mindegyik elbírálására. Ennek következménye, hogy néha későn jő az orvosság, mikor már a baj elharapódzott a hosszas halogatás miatt. Kívánjuk tehát, hogy az egyházi elöljárók, félretéve minden félelmet, minden testi okosságot, nem ügyelve a gonoszok kiabálására, szelíden, de állhatatosan teljesítsék kötelességüket; megemlékezvén arról, amit XIII. Leó Officiorum című apostoli konstitúciójában előírt: „Az ordináriusok, úgyis mint a Szentszék delegátusai, igyekezzenek az egyházmegyéikben kiadott vagy elterjedt ártalmas könyveket és más iratokat eltiltani és a hívők kezéből eltávolítani.”

Ezen igék szerint ez nemcsak joguk, hanem kötelességük is. És senki se higgye, hogy teljesítette ezt a kötelességét, ha egy vagy két könyvet följelentett nekünk, míg jóval több mást terjedni és forgalomban hagy. Az se tartson vissza titeket, Tisztelendő Testvérek, ha történetesen valamelyik szerző másutt megszerezte könyvére az imprimaturt: mert ez először hamisitott lehet, másodszor hanyagságból s túlságos kegyből adatott és a szerző részéről túlságos bizalommal fogadtatott, amely utóbbi eset olykor előfordul a szerzetesrendekben. Megesik, hogy amint ugyanaz az eledel nem való mindenkinek, úgy némely könyvek is, melyek egyik helyen ártalmatlanok, másutt a körülmények miatt ártalmasak lehetnek. Ha tehát egy püspök, a hozzáértők véleményének meghallgatása után, ily könyveket is elítélendőnek talál a saját egyházmegyéjében, mi erre megadjuk neki a hatalmat, sőt azt kötelességévé is tesszük. Mindenesetre illendően kell intézni az ügyet, az eltiltást, ha ez elég, egy papságra szorítva; ám a katolikus könyvárusokra mindenkor áll az a szabály, hogy a püspöktől elítélt könyveket nem szabad eladni. És ha már erre a tárgyra tértünk, vigyázzanak a püspökök, nehogy a könyvárusok nyereségvágyból rosszul sáfárkodjanak: mert némelyiknek könyvjegyzékében a modernisták művei áradozva s nem kis dicsérettel ajánltatnak. Ezeket, ha vonakodnak engedelmeskedni, a püspökök előzetes intés után ne habozzanak megfosztani a „katolikus könyvkereskedő” címtől: hasonlóképp s annál több joggal, ha püspöki könyvárusok; akiket pedig a „pápai könyvkereskedő” cím ékesít, azokat jelentsék, fel az Apostoli Szentszéknek. Végül mindenkinek emlékezetébe idézzük azt, amit az említett Officiorum című konstitúció XXVI. cikkelye tartalmaz: „Mindazok akik apostoli engedélyt kaptak tiltott könyvek olvasására és rnegtartására, azért nem olvashatnak s tarthatnak meg bármely, a helyi ordináriusoktól elítélt könyvet vagy lapot, hacsak az apostoli engedélyben nyomatékosan ki nincs tüntetve, hogy szabad bárkitől kárhoztatott könyveket olvasniok vagy megtartaniok.”

IV. Ám nem elég a rossz könyvek olvasását és eladását megakadályozni, meg kell tiltani a kiadásukat is. Azért a püspökök a legnagyobb szigorúsággal osztogassák a kiadási engedélyt. Minthogy az Officiorum című konstitúció szerint igen sok az olyan könyv, amelyek kiadására engedélyt kérnek a püspöktől, s minthogy a püspök maga nem vizsgálhatja meg előzetesen mindegyiket, némely egyházmegyében elegendő számú cenzort rendelnek ki a könyvek megvizsgálására. Ezt a cenzori intézményt nagyon dicsérjük, és nemcsak ajánljuk, hanem egyenesen előírjuk, hogy azt minden egyházmegyében vezessék be. Legyenek tehát minden püspöki udvarban hivatalos cenzorok, akik a kiadandó műveket megvizsgálják és ezek mind a két klérusból választassanak, korban, képzettségben, bölcseségben kiválók legyenek s a tanok jóváhagyásában vagy elítélésében biztos középúton haladjanak. Rájuk bizassék azon iratok megvizsgálása, amelyek kiadásához az idézett konstitúció XLI. és XLII. cikkelye értelmében engedélyre van szükség. A cenzor véleményét írásban közölje. Ha ez kedvező, a püspök megadja a kiadási engedélyt „Imprimatur” szóval, mely elé azonban odateendő a „Nihil obstat” formula, a censor nevével együtt. A római kúrián, csakúgy, mint a többin, hivatalos cenzorok nevezendők ki. Ezeket Rómában a bíboros vikárius meghallgatása után s magának a pápának beleegyezésével és jóváhagyásával, a Vatikán háznagya nevezi ki. Az ő feladata lesz minden egyes bírálatra szánt mű censorát kijelölni. A kiadási engedély ugyancsak a háznagy által adatik meg, valamint a pápai bíboros vikárius által, vagy ennek helyettese által, a cenzor jóváhagyó formulájának — mint mondtuk — előrebocsátásával s a cenzor nevének hozzátételéveI. Csak rendkívüli és ritka esetekben, a püspök bölcs ítéletéből lehet a cenzor nevét mellőzni. A szerzők a cenzor nevét sohase tudják meg, mielőtt ez kedvező véleményt nem adott, azért, hogy a cenzor ne legyen esetleg zaklatásoknak kitéve, mialatt ez iratokat vizsgálja, vagy ha a kiadást nem javallaná. Cenzorok szerzetesrendekből sohase választassanak, hacsak előzetesen és titokban meg nem hallgattatott a tartományi főnöknek, illetve Rómában a generálisnak véleménye, aki is a jelöltnek erkölcséről, tudományáról és tanultságáról lelkiismerete szerint köteles tanúságot tenni. A szerzetesrendek főnökeit figyelmeztetjük azon fontos kötelességükre, hogy sohase engedjék meg alantasaiknak, hogy valamit nyomdába adjanak, mielőtt maguk és az ordináriusok erre engedélyt nem adtak. Végezetül megjegyezzük és kijelentjük, hogy a cenzori cím, mellyel valaki fölruháztatik, nem használható föl a saját egyéni véleményeinek támogatására, s annak e tekintetben semmi értéke sincs.

Ezeket általánosságban elmondván, nevezetesen annak szorosabb megtartását írjuk elő, amit az Officiorum konstitúcióXLII. cikkelyének ezen igéi tartalmaznak: „Világi papoknak tilos az ordináriusok előzetes engedelme nélkül napilapok vagy időszaki lapok szerkesztését elvállalni.” Akik ezzel az engedelemmel visszaélnek, attól előzetes intés után megfosztandók. Ami azokat a papokat illeti, akik úgynevezett levelezők vagy munkatársak, mivel gyakran előfordul, hogy ezek a modernizmustól megmételyezett cikkeket közölnek a napilapokban vagy folyóiratokban, vigyázzanak rájok a püspökök, nehogy hibázzanak s ha hibáztak, intsék meg, esetleg az írástól tiltsák el őket. Ugyancsak komolyan intjük a szerzetesrendek főnökeit, hogy résen álljanak: ha elhanyagolnák kötelességüket, a püspökök, mint a pápa képviselői teljesítsék azt. Katolikusoktól szerkesztett napilapoknak s folyóiratoknak, amennyiben lehetséges, legyen kijelölt cenzoruk. Ennek kötelessége lesz minden egyes lapot vagy könyvet a kiadása után tüzetesen átolvasni, ha valamit bennük veszélyesnek talál, azt tüstént javíttassa ki. Ugyanez legyen a püspökök kötelessége, még ha a cenzor kedvezően ítélt volna is.

V. A kongresszusokat és nyilvános gyűléseket már föntebb említettük, mint ahol a modernisták nyilvánosan igyekeznek nézeteiket támogatni és terjeszteni. — A püspökök ezentúl ne engedjék meg, vagy csak ritkán, hogy a papok gyűléseket tartsanak. Ha megengedik, csak azon föltétel alatt engedjék meg, hogy ott semmi oly dolgot ne tárgyaljanak, ami püspökökhöz s az apostoli Szentszékhez tartozik; hogy semmit se javasoljanak, vagy követeljenek ott, ami a szent hatalom bitorlását jelenti; hogy semmi olyan beszéd ne hangozzék el, ami a modernizmust, a presbiterianizmust vagy a laicizmust érintené. — Ilyen gyűléseken, melyeket esetről-esetre csak írásbeli engedéllyel és alkalmas időben lehet megtartani, más egyházmegyebeli pap csupán a saját püspöke ajánlólevelével vehet részt. — És egyik pap se feledje el azt, amit XIII. Leó oly komolyan ajánlott: „Szent legyen a papok előtt följebbvalóik tekintélye: legyenek meggyőződve, hogy a papi hivatal, hacsak nem a püspök vezetése alatt gyakoroltatik, se szent, se elég hasznos, se tisztességes nem lehet.” (XIII. Leó: „Nobilissima Gallorum” enciklika, 1884. február 10.)

VI. De, Tisztelendő Testvérek, mit ér, ha mi parancsokat, szabályokat adunk, és azokat nem tartják be pontosan, állhatatosan? Hogy ez szerencsésen, óhajunk szerint történjék, célszerűnek látjuk az összes egyházmegyék elé terjeszteni azt, amit Umbria püspökei sok évvel ezelőtt oly bölcsen határoztak. „Hogy kiirtassanak — írják — a már elterjedt tévelyek, vagy hogy továbbterjedésük megakadályoztassék, hogy továbbá eltávolíttassanak a gonoszság mesterei, akik által meggyökeresednek az ezek terjedéséből származó káros hatások, a szent gyülekezet Borromei Szent Károly nyomdokain haladva elhatározta, hogy minden egyes egyházmegyében állíttassék fel egy tanács mindkét (egyházi és világi) klérusnak érdemes tagjaiból, akiknek tiszte lesz arra vigyázni, lappangnak vagy terjednek-e és miféle új tévelyek s erröl a püspököt értesíteni, hogy a tanácsadókat összehívva, gyógyszereket gondoljon ki, amelyekkel az a baj már csírájában elfojtathassék, nehogy a lelkek nagy kárára tovább és tovább terjedjen, vagy ami még rosszabb, napról-napra erősödjék és nörekedjék.” (Act. consess. Epp. Umbriae, Novembri 1849. Tit. II., art. 6.) Elrendeljük tehát, hogy minden egyes egyházmegyében minél előbb állítsanak föl ilyen tanácsot, amelynek a consilium a vigilantia nevet adjuk. Ennek tagjai ugyanoly módon választandók, mint amelyet föntebb a cenzorokra nézve előírtunk. Minden második hónapban, erre kitüzött napon, összejönnek a püspökkel: amit tárgyalnak, amit határoznak, azt a titok pecsétje alatt őrizzék. Kötelességüknek tartsák pedig ezeket: A modernizmus tüneteit és nyomait mind a könyvekben, mind az oktatásban éber szemmel kutassák ki; a papság s az ifjuság megóvására okos, de sürgős és hathatós rendszabályokat dolgoznak ki. Óvakodjanak a szavak újdonságától s emlékezzenek meg XIII. Leó intelméről: „Nem helyeselhető katolikusok irataiban az a beszédmodor, mely káros újdonságra törekedvén, kinevetni látszik a hívek ájtatosságát és a keresztény élet új rendjéről, az egyház új szabályairól, a modern lélek új vágyairól, a papság új társadalmi hivatásáról, új keresztény nemzedékről és sok más hasonló dologról beszél.” (Instruct. S. C. NN. EE. EE. 27. jan. 1902.) Ezek a könyvekben és az előadásokban ne tűressenek meg. Ne hanyagolják el ama könyveket, amelyek kegyes helyi hagyományokró1 vagy szent ereklyékről tárgyalnak. Ne engedjék meg ily kérdések feszegetését az áhíitat élesztésére szánt napilapokban vagy szemlékben, se gúnyt űző vagy a bölcseket megvető igékkel, se megállapodott véleményekkel, kivált — ami gyakran megesik — ha állításaik nem lépik át a valószínűség határát vagy előítéletekre támaszkodnak. A szent ereklyékre nézve ez tartandó szem előtt. Ha a püspökök, akik egyedül illetékesek e kérdésben, biztosan megállapítják valamely ereklye állitólagos voltát, azt vonják ki a hivek tiszteletéből. Ha az ereklye okmányai társadalmi zavarok vagy egyéb ok miatt elvesznének, az ereklye csak gondos püspöki elismerés után teendő ki nyilvános tiszteletre. Az előírás vagy alapos föltevés irányadó csak úgy lehet, ha a tiszteletet a régiség ajánlja; mire nézve idézzük itt a búcsúk és szent ereklyék szent tanácsának 1896-ból származó határozatát: „A régi ereklyék megtartandók az azelőtt tanusított tiszteletben, ha csak különös esetben nincsenek biztos érvek azoknak hamis vagy állítólagos voltára.” — Hogy pedig a szent hagyományokról miként kelljen ítélni, arra nézve ez tartassék szem előtt: az Egyház e kérdésben oly eszélyességgel él, hogy az ily hagyományoknak írásban való elbeszélését csakis a legnagyobb óvatosság mellett, és a VllI. Orbántól szentesített nyilatkozat előrebocsátásával engedi meg; ami ha betartatik is, még mindig nem kezeskedik a tény igazságáról, csak épen annak elhívését nem tiltja meg, amennyiben hitelességéhez emberi motívumok vannak. Ebben az értelemben határozott most harminc éve a Rítusok Szent Kongregációja: „Az ily jelenségeket vagy kinyilatkoztatásokat az Apostoli Szentszék se el nem fogadta, se nem kárhoztatta, hanem mindössze megengedte csupán emberi hittel való jámbor elhívésüket, a hozzájuk fűződő hagyomány miatt, amelyet alkalmas tanúságok és emlékek erősítenek meg.” (Dekrétum, 1877. május 2.) Aki ezt tartja szem előtt, ment lesz a félelemtől. Mert valamely jelenség kultusza, amennyiben magára a tényre vonatkozik, vagyis relatívnak mondható, mindig magában foglalja a tény igazságának föltételét: amennyiben pedig abszolút, mindig az igazságra támaszkodik, mert a szentekként tisztelt személyekre magukra vonatkozik. Ugyanezt állíthatjuk az ereklyékről is. — Végül arra kérjük az őrködő tanácsot, hogy kitartóan és szorgosan tartsa szemmel a társadalmi intézményeket, valamint a társadalmi ügyekről szóló iratokat, nehogy bennük valami modernizmus lappangjon, hanem megfeleljenek a római pápák előírásainak.

VII. És nehogy esetleg feledésbe menjenek ezen előírásaink, akarjuk és meghagyjuk, hogy minden egyes egyházmegye püspöke, jelen sorok kibocsátásától számított egy év múlva, azután pedig minden harmadik évben, tüzetes és hű jelentést terjesszen fel az Apostoli Szentszékhez mindazon határozatok végrehajtásáról, amelyek ezen levelünkben foglaltatnak, valamint a papság közt uralkodó tanokról, értjük kivált a szemináriumokat s a többi katolikus főiskolákat, azokat sem véve ki, amelyek nem állanak az ordináriusok tekintélye alatt. Ugyanezt tesszük kötelességükké a szerzetesrendek főkormányzóinak a saját növendékeikre nézve.

 

Az Egyház és a tudományos haladás

 

Ezeket tartottuk, Tisztelendő Testvérek, megirandóknak minden hívő üdvére. Az Egyház ellenfelei ezeket bizonyosan föl fogják használni annak a régi rágalomnak fölújítására, hogy mi ellenségei vagyunk a bölcsességnek és az emberiség haladásának. Hogy ezekre a vádakra — melyeket a keresztény vallás története örökös argumentumokkal cáfol meg — valami új ellenvetést mondjunk, szándékunkban áll minden erőnkből előmozdítani egy külön intézet fölállítását, amelyben kitünő bölcsesség hírében álló katolikus férfiak közremüködése mellett a katolikus igazság vezetésével és tanításával fejlesztessék a tudománynak, a műveltségnek minden ága. Adja Isten, hogy tervünket szerencsésen végrehajthassuk, mindazok segédkezésével, akiket Krisztus Egyházának őszinte szeretete lelkesít. De erről más alkalommal.

Addig is tinektek, Tisztelendő Testvérek, akiknek munkájában és buzgalmában erősen bízunk, teljes lelkünkből kívánjuk a menny bőséges világosságát, hogy a mindenünnen becsúszó tévelyektől fenyegetett lelkek viszontagsága közt meglássátok, mi a teendőtök és teljes erővel, szilárdsággal teljesítsétek, amit kötelességeteknek ismertetek föl. Segéljen benneteket hatalmával Jézus Krisztus, a mi hitünknek szerzője és mestere; segéljen könyörgésével és segedelmével a Szeplőtelen Szűz, minden eretnekségnek eltiprója.

Mi pedig, szeretetünknek s a balsorsban isteni vigaszunknak zálogaként tiszta szívvel adjuk rátok, papságtokra, híveitekre apostoli áldásunkat.

 

Kelt Rómában, Szent Péter oltáránál, 1907. szemtember 8-án, pápaságunknak ötödik esztendejében.

 

X. Piusz pápa

[oldal tetejére]

Őszentsége

XI. Pius pápa

 

Mortalium Animos

 

enciklikája „A keresztények igazi egységének előmozdításáról”

1928. január 6.

  

Tisztelendő Testvéreim, Üdv és Apostoli Áldás!

1.  Talán a múltban még sohasem tapasztaltuk olyan mértékben, amint azt a mostani időkben látjuk, hogy az emberek gondolatait eltölti a vágyakozás annak a testvéri kapcsolatnak a megerősítésére és kiterjesztésére az emberi társadalom közös jóléte érdekében, amely összeköt és egyesít bennünket, s amely az emberiség közös eredetének és természetének következménye. Mivel a nemzetek még nem élvezik teljes egészében ezt a békét -- ellenkezőleg, inkább azt látjuk, hogy a régi és új nézeteltérések több helyen is megosztottságot és társadalmi harcokat idéznek elő --, és mivel sok, a népek nyugalmára és jólétére vonatkozó vitát lehetetlen kiküszöbölni azok aktív együttműködése és segítsége nélkül, akik az államokat vezetik és érdekeiket képviselik, így könnyen érthető, különösen most, amikor az emberi nem egységét senki sem vitatja, hogy miért vágyakoznak sokan a fent említett egyetemes testvériség sugalmazására arra, hogy még szorosabb egységbe forrjanak össze egymással.

2.  Néhányan hasonló célokat tűztek ki a Krisztus Urunk által megpecsételt Új Törvénnyel kapcsolatban is. Úgy tartják, hogy ritkán találni embereket mindenféle vallásos érzület nélkül, és erre a hitükre alapozták azt a reményt, hogy a népek -- bár különböznek egymástól bizonyos vallási kérdésekben -- különösebb nehézségek nélkül testvéri egyetértésre juthatnak néhány alapvető tanításban, amelyek egy közös lelki élet alapjául szolgálnak majd. Ezért gyakran konvenciókat, találkozókat, előadásokat rendeznek, amelyeken sok számú résztvevő jelenik meg, s amelyeken mindenki megkülönböztetés nélkül bekapcsolódhat a megbeszélésekbe, mind különféle hitetlenek, mind pedig keresztények, még olyanok is, akik szerencsétlen módon elszakadtak Krisztustól, vagy csökönyösen és kitartóan tagadják az Ő isteni természetét és küldetését. Természetesen ezeket a kísérleteket katolikusok semmilyen módon sem támogathatják, minthogy azokat arra a téves véleményre alapozták, mely szerint minden vallás többé-kevésbé jó és dicséretre méltó, hiszen mindegyik különbözőképpen ugyan, de ugyanazt a velünk született érzéket jelzi és mutatja, ami Isten és az Ő törvényeinek engedelmes elismerésére sarkall. Akik ezen a véleményen vannak, azok nemcsak megtévedtek és megcsalattak, hanem elferdítvén a vallás igazi jelentését elvetik azt, és lépésről lépésre naturalizmusba és ateizmusba sodródnak, amelyből egyenesen következik, hogy azok, akik támogatják az ilyen felfogást képviselőket és megpróbálják azt megvalósítani, azok teljesen elutasítják az Isteni Kinyilatkoztatás vallását.

3. Sokakat még könnyebben megtévesztenek a külsőleg jónak és hasznosnak tűnő dolgok, ha a keresztények egységének elősegítéséről van szó.

4.  Nem igaz talán, amint azt sokszor állítják, hogy mindenkinek, aki Krisztus nevét segítségül hívja, kötelessége tartózkodni egymás kölcsönös megdorgálásától és mindörökké egyesülni a kölcsönös szeretetben? Ki merné azt mondani, hogy szereti Krisztust, hacsak nem munkálkodik minden erejével az Ő kívánságainak megvalósításán, aki azt kérte Atyjától, hogy tanítványai egyek legyenek.[1] S vajon Krisztus nem akarta-e, hogy tanítványait arról ismerjék meg és az alapján különböztessék meg másoktól, hogy szeretik egymást: "Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."[2] Minden kereszténynek eggyé kell lennie, mert így sokkal hathatósabban tudnák orvosolni a hitetlenség pestisét, amely naponta kígyóként kúszik tovább, és terjed el széles körben, meglopván az evangéliumot erejétől.
            Ilyen és hasonló dolgokat ismételgetnek és bizonygatnak azok az emberek, akiket "pán-keresztények"-ként ismerünk, és ezek az emberek távol attól, hogy kevesen vagy szervezetlenül lépjenek fel, egész néprétegeket ölelnek át, és széles körben elterjedt társaságokba gyülekeznek, amelyek legtöbbjét olyanok vezetik, akik nem katolikusok, bár a hitnek bizonyos tételeit elfogadják. Ezt a feladatot olyan aktívan vállalják, hogy sok helyen nagy számú követőkre találnak, sőt katolikusok között is sokakat megnyernek, elcsábítván őket azzal a reménnyel, hogy egy hasonló egység elfogadható lenne az Anyaszentegyház számára, mint ahogy az Egyháznak valóban semmi sem áll közelebb a szívéhez, mint tévedésben élő fiait visszavezetni anyai kebelére. Valójában azonban e csábos szavak mögött egy olyan súlyos tévedés áll, amely által a katolikus hit alapjait rombolják le.

5.  Ezért tehát apostoli hivatalunk tudatában nem engedhetjük, hogy az Úr nyáját veszélyes tévedésekkel megcsalják, hanem, Tiszteletreméltó Testvéreim, buzgóságotokhoz folyamodunk e tévedéssel folytatott harcunkban, mert biztosak vagyunk abban, hogy írásaitok és tanító szavatok által az emberek könnyen felismerik és megértik majd azokat az alapelveket és érveket, amelyeket itt kifejteni szándékozunk, s amelyekből megtanulhatják a katolikusok, hogy miként gondolkodjanak és cselekedjenek azon vállalkozásokkal kapcsolatban, melyeknek célja minden magát kereszténynek tekintő hívő bármilyen módon való egyesítése.

6.  Bennünket Isten, az egész világ Teremtője, azért teremtett, hogy megismerjük és szolgáljuk Őt, ezért a mi létezésünk szerzőjének teljes joga van szolgálatunkra. A Teremtő Isten megtehette volna, hogy az ember kormányzására csak a természeti törvényt rendeli, amit az ember lelkébe oltott, és amelynek fejlődését a Gondviselés irányítja, de Ő jónak látta, hogy parancsolatokat írjon elő számára, amelyeknek engedelmeskednie kellett, és az idők során, nevezetesen az emberi nem kezdeteitől fogva Jézus Krisztus eljöveteléig, Ő maga tanította meg az embert arra, hogy egy értelmes lény mivel tartozik Teremtőjének. "Sokszor és sokféle módon szólt hajdan az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk."[3]
            Ebből az következik, hogy nem lehet egyetlen igaz vallás sem, csak az, amelyik Isten kinyilatkoztatott igéire van alapozva. Ez a kinyilatkoztatás a kezdetektől fogva a régi törvényen keresztül folytatódott, amíg Jézus Krisztus az új törvényben be nem teljesítette. Ha Isten szólt hozzánk (márpedig az történelmi tény, hogy Ő valóban szólt hozzánk), akkor minden embernek be kell látnia, hogy az emberenek kötelessége hinni fenntartások nélkül az isteni kinyilatkoztatásban és engedelmeskedni parancsolatainak. Hogy mindkettőt megfelelően megtehessük, valamint Isten dicsőségére és a mi üdvösségünkre, Isten Egyszülött Fia Egyházat alapított a földön.   Továbbá hisszük, hogy azok, akik keresztényeknek hívják magukat, nem tehetnek mást, minthogy hisznek az Egyházban, méghozzá abban az egyetlen Egyházban, amelyet Krisztus alapított. Amikor azonban azt vizsgáljuk, hogy Alapítója szándéka szerint mi ennek az Egyháznak a természete, akkor a vélemények nagyon különbözőek. Többen például tagadják, hogy Krisztus Egyháza látható és nyilvánvaló, legalábbis olyan mértékben, hogy az megjelenne mint a hívek egyetlen közössége, amely ugyanazokat a tanokat vallja ugyanazon kormányzatnak és tanítóhivatalnak alávetve.

            Ellenkezőleg, ők a látható Egyházat csupán egy különböző keresztény közösségekből álló szövetségként fogják fel, még akkor is, ha azok különböző tanításokhoz ragaszkodnak, amelyek akár összeegyeztethetetlenek is lehetnek egymással. Ezzel ellentétben Krisztus Urunk Egyházát, mint tökéletes közösséget alapította, amely természete szerint valós és az érzékek számára felfogható, s amelyre azt a feladatot bízta, hogy folytassa a jövőben az emberiség üdvözítésének munkáját, egyetlen fő vezetése alatt[4], az igehirdetés és tanítás hatalmával[5], a mennyei kegyelem forrásainak, a szentségeknek szolgálata által[6], amiért is Krisztus Egyházát királysághoz[7], házhoz[8], akolhoz[9], nyájhoz[10] hasonlította.
            Ez az egyház, miután ilyen csodálatosan megalapíttatott, még alapítója és apostolai halála után sem szűnt meg létezni, mert neki adatott a parancsolat, hogy minden embert elvezessen, időre vagy helyre vonatkozó megkülönböztetés nélkül, az örök üdvösségre: "Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet."[11]

            Folyton e parancs megvalósításán dolgozván, vajon az Egyház hiányában lehet-e a szükséges erőnek és hatékonyságnak, amikor Krisztus, ünnepélyes ígéretének megfelelően, mindörökké jelen van számára: "Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!"[12] Ebből következik, hogy Krisztus Egyháza nemcsak fentmarad ma és holnap, hanem az Egyház pontosan ugyanaz, mint az apostolok korában, hacsak azt nem mondjuk, amitől Isten mentsen meg minket, hogy Krisztus Urunk képtelen volt véghezvinni akaratát, vagy tévedett, mikor azt állította, hogy a pokol kapui sohasem vesznek erőt rajta.[13]

7.  Most érkezett el az alkalmas pillanat, hogy kifejtsük és megcáfoljuk azt a téves felfogást, amelyen ez az egész kérdés, de az a mozgalom is alapszik, melyben nem-katolikusok próbálják megvalósítani a keresztény közösségek egységét. Azok a szerzők, akik támogatják ezeket a próbálkozásokat, számtalanszor hozakodnak elő Krisztus ezen szavaival: "Hogy mindnyájan egy legyenek...egy akol lesz, és egy pásztor"[14], ezt azonban a úgy magyarázzák, hogy Krisztus itt egy olyan vágyat juttatott kifejezésre, ami még mindig beteljesülésre vár.

            Ezek az emberek azon a véleményen vannak, hogy a hit és a kormányzás egysége, amely Krisztus egyetlen igaz Egyházának ismertetőjele, mindmáig nem valósult meg. Úgy gondolják, hogy bár vágyakozunk az egységre, s ez az egység egyszer talán megvalósítható is lesz a közös célra irányuló akarat eredményeképpen, mindazonáltal ezt csupán ideálként foghatjuk fel.

            Ehhez hozzáteszik még, hogy az Egyház maga, természetéből eredően szekciókra oszlik, vagyis több egyházból és jól körülhatárolható közösségekből tevődik össze, amelyek egymástól különállóak, és bár bizonyos hitigazságokban egyetértenek, a többire vonatkozóan eltér a véleményük. Azt is állítják, hogy ezek a közösségek egyenlő jogokat élveznek, és hogy az Egyház csak az apostoli időktől az első egyetemes zsinatokig volt egységes.      Ezért azt mondják, hogy azokat az ellentéteket és évszázados véleménykülönbségeket, amelyek még ma is elválasztják a kereszténység nagy családjának tagjait, teljes egészében félre kell tenni, és a hátramaradó tanításokból egy közös hitvallást kell felállítani és előterjeszteni, így e hit közös megvallásában nemcsak tudni, de érezni is fogjuk, hogy testvérek vagyunk. A számos egyház és közösség, amennyiben egyesülne egyfajta egyetemes szövetségben, sikerrel tudná kivédeni az istentagadás további terjedését.

            Ez az, Tiszteletreméltó Testvérek, amit többen állítanak. Néhányan valóban felismerik és megerősítik, hogy a Protestantizmus, ahogy ők nevezik, elutasított, meggondolatlanságról téve így tanúbizonyságot, olyan hittételeket és ceremóniákat, amelyek igazából jók és hasznosak voltak, s amelyeket a Római Egyház megtartott. Hamarosan ezt követően azonban megjegyzik, hogy az Egyház is tévedett, és megrontotta a vallás eredeti formáját, azáltal, hogy hozzátett és a hitre nézve kötelezőnek hirdetett olyan tanításokat, amelyek nemcsak idegenek az evangélium számára, hanem egyenesen ellentétesek azzal! Ezek között tartják számon az ítélkező hatalom (jurisdictio) primátusát, amelyet Urunk Szent Péterre és azokra ruházott, akik őt a Római Szent Székben követik.

            Néhányan, bár csak kevesen, elismerik, hogy Róma főpapját megilleti a tisztelet primátusa, valamint egy bizonyos hatalom is, de ez szerintük nem az isteni rendelésből, hanem a hívek akaratából és beleegyezéséből fakad. Mások akár olyan messze is elmennek, hogy Róma püspökét magát kívánják szedett-vedett összejöveteleik élére.

            Ugyanakkor, bár sok nem-katolikust találunk, aki fennhangon hirdeti a testvéri közösséget Jézus Krisztusban, olyat egyet sem, akinek eszébe jutna, hogy engedelmeskedjen Jézus Krisztus földi helytartójának, akár tanítói, akár kormányzói minőségében. Állításuk szerint szívesen tárgyalnának a Római Egyházzal is, de csak az egyenlőség talaján, vagyis mint egyenlő az egyenlővel. Még ha lenne is lehetőségük erre, az kétségtelennek látszik, hogy bármiféle megegyezésre jutnának is, az sem térítené el őket attól az állásponttól, ami tévedéseik és Krisztus egyetlen nyájától való eltévelyedésük oka.

8.  Ezért nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék semmilyen formában sem vehet részt ezeken a gyűléseken, mint ahogy semmiképpen sem megengedett, hogy katolikusok támogassák, illetve tevékenyen segítsék a hasonló kísérleteket; mert ha így tesznek, akkor egy hamis kereszténységet képviselnek, ami meglehetősen idegen Krisztus egyetlen Egyházától. Talán megengedjük, ami komoly vétek lenne, hogy az Igazság, az Isten által kinyilatkoztatott Igazság kompromisszum tárgya legyen? Mert itt a kinyilatkoztatott Igazság védelméről van szó.

            Jézus Krisztus elküldte apostolait az egész világba, hogy minden népet átjárjon az evangélium hite, és hogy biztosan ne tévedjenek, úgy akarta, hogy a Szentlélek tanítsa meg őket mindenre.[15] Talán az apostoloknak ez a tanítása elveszett, vagy néha elhomályosult az Egyházban, amelynek Ura és védelmezője Isten maga? Ha Megváltónk egyértelműen kijelentette, örömhíre nemcsak az apostolok idejében, de az eljövendő korokban is fennmarad, akkor vajon lehetséges-e, hogy a hit tárgya idővel oly homályossá és bizonytalanná váljon, hogy ma szükségessé váljon olyan vélemények tolerálása, amelyek egymással összeegyeztethetetlenek?

            Ha ez igaz lenne, akkor meg kellene vallanunk, hogy a Szentlélek eljövetele az apostolokra, ugyanazon Léleknek állandó jelenléte az Egyházban, és Jézus Krisztus tanítása századokkal ezelőtt elvesztették hathatósságukat és jelentőségüket, és ezt állítani égbekiáltó istenkáromlás lenne.

            Isten Egyszülött Fia azonban, amikor megparancsolta képviselőinek, hogy tanítsanak minden népet, egyben kötelezett minden embert arra, hogy adjanak hitelt mindannak, amiről "az Isten által előre kijelölt tanúk"[16] bizonyságot tettek. Ezt a parancsolatot meg is erősítette egy szankcióval: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik."[17] E két krisztusi parancsolat, melyeket meg kell tartanunk, egyrészről a tanításra, másrészről a hitre vonatkozóan, nem is érthető meg, ha az Egyház nem terjeszt elő egy teljes és könnyen érthető tanítást, valamint tanítása nem mentes minden tévedéstől.

            Ebben a kérdésben azok is letérnek a helyes útról, akik szerint a hitletétemény csak olyan nagy erőfeszítések árán, és hosszadalmas tanulmányok után ismerhető meg, hogy egy élet kevés lenne annak elsajátítására, mintha az irgalmas Isten csak azért szólt volna a próféták és Egyszülött Fia által, hogy csak kevesen, az élemedett korúak ismerhessék meg mi az, amit általuk kinyilatkoztatott, és nem azért, hogy olyan hitbéli és erkölcsi tanítást adjon, amelynek az embert vezérelnie kell egész élete során.

9.  Úgy tűnik, mintha ezek a pán-keresztények, akik gondolataikat az egyházak egyesítése felé fordítják, valójában a legnemesebb gondolatot próbálnák megvalósítani azáltal, hogy előmozdítják a keresztények közötti szeretetet: Mindazonáltal hogyan lehet az, hogy ez a "szeretet" káros a hitre?

            Mindenki előtt ismert, hogy Szent János maga, a szeretet apostola, aki evangéliumában Jézus Szent Szívének titkait látszik kinyilatkoztatni, s aki sohasem szűnt meg követőit a "szeressétek egymást" parancsolatára emlékeztetni, határozottan megtiltotta az érintkezést az olyanokkal, akik Krisztus tanításának egy megcsonkított és korrupt változatát vallják: "Ha valaki hozzátok jön, és nem ezt a tanítást hozza magával, ne fogadjátok be őt házatokba, még azt se mondjátok neki: »Üdv neked!«"[18]

            Ennek okáért, mivel a szeretet teljes és őszinte hitre épül, Krisztus tanítványainak kötelessége, hogy elsősorban az egy hit kötelékében legyenek eggyé. Ki tudna elképzelni egy olyan keresztény szövetséget, amelynek tagjai megtartják saját véleményüket és személyes ítéletüket még a hitre vonatkozó kérdésekben is, akkor is, ha azok ellentmondanak a többség véleményének?         Hogyan is, kérdezzük mi, tartozhatnának egy és ugyanazon szövetségbe olyan hívek, akik egymásnak ellentmondó meggyőződés szerint élnek? Például olyanok, akik vallják, s akik tagadják, hogy a Szent Hagyomány az Isteni Kinyilatkoztatás egyik valódi forrása; olyanok, akik vallják, hogy az egyházi hierarchia - a püspökök, papok és miniszterek - isteni alapítású, és olyanok, akik szerint ez csak lépésről-lépésre került bevezetésre az adott kor szükségleteinek megfelelően; olyanok, akik imádják Krisztust, aki valóságosan jelen van a Legszentebb Oltáriszentségben a kenyér és a bor titokzatos átlényegülése által, amit transubstantiatio-nak nevezünk, és olyanok, akik szerint Krisztus csak a hit által jelenvaló vagy csak a szentség jelértéke erejéből; olyanok, akik azt mondják, hogy mindez nem más, mint egy megemlékezés az Úr vacsorájáról; olyanok, akik a Krisztussal uralkodó szentek, különösen Mária Istenszülő közbenjárását jónak és hasznosnak tartják, tisztelik képmásaikat, és olyanok, akik sürgetik, hogy a hasonló tiszteletadás eltűnjön, mert az ellentétes a Jézus Krisztusnak kijáró tisztelettel, aki "az egyetlen közbenjáró Isten és ember között."[19]

            Nem értjük, hogy miként tudná a vélemények ilyen széles választéka garantálni az Egyház egységét, hiszen ezt az egységet csak az egyetlen tanítóhivatal teremtheti meg, az egyetlen hit törvénye, a keresztények egyetlen közös hite. Azt azonban tudjuk, hogy innen már csak egy könnyű lépés a vallás elhanyagolása, az indifferentizmus, vagy modernizmus, ahogy azt nevezik. Azok, akiket szerencsétlenül megfertőztek ezek a tévedések, úgy tartják, hogy a dogmatikus igazság nem abszolút, csak relatív, azaz, alkalmazkodik a különböző korok és helyek szükségleteihez, valamint az emberi gondolkodás különféle tendenciáihoz, mert ezeket nem tartalmazza a megmásíthatatlan kinyilatkoztatás, hanem lehetséges azok emberi élethez való igazítása.

            Mindezek mellett, a hit számára kötelező dolgokkal kapcsolatban megjegyezzük, hogy semmiképpen sem megengedett annak a megkülönböztetésnek használata, amelyet némelyek jónak láttak bevezetni az alapvető és, ahogy ők mondják, a nem alapvető hittételek között, mintha az előzőt mindenkinek el kellene fogadnia, míg a másodikat a hívek szabad elhatározására lehetne hagyni: mert a hit természetfeletti erényének van formális oka, mégpedig a kinyilatkoztató Isten tekintélye, és az nem tűr meg hasonló megkülönböztetést. Ezért mindenki, aki valóban Krisztusé, hisz például az Istenszülő Szeplőtelen Fogantatásában, ugyanazzal a hittel, amivel hisz a Szentháromság legfenségesebb titkában, hisz az Úr Megtestesülésében éppúgy, mint a római pápa tanításának tévedhetetlenségében, ahogy azt a Vatikáni Egyetemes Zsinat (I. Vatikanum) definiálta. Vajon ezek az igazságok nem egyformán biztosak, vagy nem egyformán kell bennük hinnünk, mert az Egyház ünnepélyesen szankcionálta és definiálta őket, az egyiket korábban a másikat később, sőt még a közelmúltban is?

            Az Egyház tanító tekintélye, amelyet az isteni Bölcsesség azért alapított a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok sértetlenek maradjanak a világ végéig, és hogy az emberek azokat könnyen és biztonságosan meg tudják ismerni, s amelyet nap mint nap gyakorol a pápa és a vele egységben lévő püspökök közössége, azzal a hatalommal is rendelkezik, hogy amikor jónak látja, definiáljon bármilyen igazságot ünnepélyes keretek között, amikor csak szükségesnek látja, hogy kivédje az eretnekek tévedéseit vagy támadásait, illetve hogy világosabban és részletesebben tudja a hívek gondolkodásában elültetni a szent tanítás magvait.

            A tanítóhivatal különleges megnyilvánulása alkalmával sem újonnan kigondolt dolgok nem kerülnek bevezetésre, sem pedig hozzátétel nem történik azokhoz az igazságokhoz, amelyeket legalábbis bennfoglalt értelemben nem tartalmaz a kinyilatkoztatás letéteménye, amit Isten adományozott az Egyháznak: csak olyan igazságokat tisztáz a tanítóhivatal, amelyek talán még nem teljesen világosak, illetve olyanokat hirdet ki a hit igazságaként, melyeket korábban néhányan megkérdőjeleztek.

10.  Így hát, Tiszteletreméltó Testvéreim, egyértelmű, hogy az Apostoli Szentszék miért nem engedte meg sohasem, hogy katolikusok részt vegyenek nem-katolikusok gyűlésein: mert a keresztények egységét csak úgy lehet elősegíteni, ha azok, akik elszakadtak Krisztus egyetlen igazi Egyházától, visszatérnek a vele való egységbe, hiszen azt a múltban szerencsétlenül elhagyták.

            Krisztus egyetlen igaz Egyházába, mondjuk mi, amely mindenki számára látható, s amely Alapítója akarata szerint mindig pontosan olyan marad, amilyennek alapíttatott. A századok múltával Krisztus Titokzatos Jegyese sohasem fertőződött meg, mint ahogy sohasem fog a jövőben sem megfertőződni, amint azt Szt. Cyprian tanúsítja: "Krisztus Jegyesét nem lehet Vőlegényéhez hűtlenné tenni, mert romolhatatlan és szemérmes. Egyetlen lakóhelyet ismer, őrzi a jegyesi ágy szentségét tisztán és szemérmesen."[20]

            Ugyanez a szent mártír jó okkal döbbent meg azon, hogy bárki azt hiheti "ez az isteni alapításból eredő egység az Egyházban, melyet a mennyei szentségek szőnek egybe, bármilyen módon is szétszakítható lenne a különböző akaratok ereje miatt."[21] Mert mivel Krisztus Misztikus Teste, miként anyagi teste is, egy,[22] egybefogva és összetartva,[23] balgaság és nem helyén való lenne azt mondani, hogy a Misztikus Test olyan tagokból áll, amelyek nincsenek egységben és szerte szét szóródtak: tehát bárki nincs egységben a Testtel, az nem tagja a Testnek, mint ahogy Krisztussal, a Fővel sincs közösségben.[24]

11.  Továbbá senki sincs vagy maradhat Krisztus egyetlen Egyházában, aki nem fogadja el, ismeri el, és adózik engedelmességgel Szent Péter és az ő törvényes utódai tekintélyének és főségének. Talán nem engedelmeskedtek valaha Róma püspökének, a lelkek legfőbb pásztorának, akiket most Photius és a reformerek tévedései tartanak fogva? Íme, gyermekeik elhagyták az atyai házat, de az nem omlott össze s tűnt el mindörökre, mert Isten támogatását élvezte. Térjenek hát vissza közös atyjukhoz, aki elfelejtvén minden sértést, ami az Apostoli Szentszéket érte, a legnagyobb szeretettel fogja őket visszafogadni. Mert ha, amint folyton állítják, egységben vágynak lenni velünk s mieinkkel, miért nem sietnek csatlakozni az Egyházhoz, "Krisztus minden hívének Anyjához és Nevelőjéhez"?[25] Hallják meg Lactantius szavait: "Egyedül a katolikus Egyház képviseli Isten igaz imádását. Ez az igazság forrása, a hit lakóhelye, Isten Temploma: ha valaki nem lép be ide, ha valaki elhagyja azt, az idegen lesz az élet reménye és az üdvösség számára. Ne tévessze meg senki sem magát csökönyös ellenkezéssel. Mert élet és üdvösség egyensúlyban vannak, amely elveszik és teljesen összeomlik, hacsak nem tartják fejben óvatosan és buzgón érdekeiket."[26]

12.  Közeledjenek hát elszakadt testvéreink az Apostoli Szentszékhez, mely az apostolfejedelmek, Péter és Pál városában alapíttatott, s vérük omlásával megszenteltetett; ahhoz a Szentszékhez, ismételjük, amely az "a gyökér és anyaméh, melyből Isten Egyháza született",[27] s nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy "az Élő Isten Egyháza, az igazság oszlopa és szilárd alapja"[28] elvesse a hit integritását és tolerálja a tévedéseiket, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy ők is alávessék magukat tanításának és kormányzásának.

            Bárcsak a mi boldog kiváltságunk lenne, ami oly sok elődünknek nem adatott meg, hogy atyai szeretettel öleljük magunkhoz azokat a gyermekeket, akiknek szomorú különállását most fájdalmasan siratjuk. Bárcsak meghallgatna minket Istenünk és Megváltónk, "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére",[29] amikor alázatosan könyörgünk, hogy visszatérjenek azok, akik elszakadtak az Egyházzal való közösségtől!

            Ebben a legfontosabbnak ítélt vállalkozásban azt kérjük és kívánjuk, hogy mindenki keresse az Áldott Szent Szűz Mária, az Isteni Kegyelem Anyja, a minden eretnekség legyőzője és a Keresztények Segítsége közbenjárását, hogy Ő eszközölje ki számunkra a várva-várt nap eljövetelét, amikor minden ember meghallja az Ő Isteni Fiának hangját, és majd igyekeznek "megtartani a lelki egységet a béke kötelékében."[30]

13.  Tiszteletreméltó Testvérek, Ti megértitek, hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztat minket, és azt kívánjuk, hogy gyermekeink is tudjanak róla, nemcsak azok, akik a katolikus közösséghez tartoznak, de a tőlünk elszakadtak is: nincs kétség afelől, hogy ha ők alázatosan könyörögnek megvilágosodásért a mennyekből, akkor felismerik Jézus Krisztus egyetlen igaz Egyházát, és végül majd ők is egyesülnek velünk tökéletes szeretetben. Amíg várakozunk ennek beteljesedésére, és mint atyai jóakaratunk pecsétjét, most a legnagyobb szeretettel adjuk, Tiszteletreméltó Testvérek, apostoli áldásunkat rátok, klérusotokra és híveitekre.

Kelt Rómában, Szent Péternél, Január hó 6-án, Vízkereszt ünnepén, az Úr 1928-ik, pápaságunk 6-ik évében.

XI. Pius pp

 

1 Jn 17,21; 2 Jn 13,35; 3 Zsid 1,1; 4 Mt 16,18 kk; Lk 22,32; Jn 21, 15-17; 5 Mk 16,15; 6 Mt 16,18; 7 Mt 16; 8 Mt 16,18; 9 Jn 10,16; 10 Jn 21, 15-17; 11 Mt 28,19; 12 Mt 28,20; 13 Mt 16,18; 14 Jn 17,21; 10,16; 15 Jn 16,13;

16 ApCsel 10,41; 17 Mk 16,16; 18 2 Jn 10; 19 1 Tim 3,15; 20 De Cath. Ecclesiae unitate. 6; 21 u. o.; 22 1 Kor 12,12; 23 Ef 4,12; 24 Ef 5,30; 1,22; 25 IV. Lateráni Zsinat, 5. szesszió; 26 Divin. Instit. 4, 30. 11-12;

27 Szent Cyprián, Ep. 48 ad Cornelium 3.; 28 1 Tim 3,15; 29 1 Tim 2,4; 30 Ef 4,3

[oldal tetejére]

Őszentsége XI. Pius pápa

„Ingravescentibus Malis”

körlevele a Szent Rózsafüzérről

 

   1937. SZEPTEMBER 29.

 

  Tisztelendő Testvérek!

 

Üdvöt és apostoli áldást!

 

Már sokszor, legutóbb Divini Redemptoris körlevelünkben, (1) hangoztattuk, hogy korunk növekvő bajaira nincs más orvosság, mint visszatérni Krisztushoz és az ő szent parancsaihoz. Mert egyedül nála vannak az örök élet igéi! (2) Nélküle és isteni törvényének levetésével sem az egyes emberek, sem az emberi társadalom nem alkothatnak semmit, ami gyorsan és gyászosan össze nem omlik.

De a katolikus Egyház történetének figyelmes szemlélője azt is könnyen megállapíthatja, hogy a kereszténység évkönyveinek minden lapjain találkozunk a Boldogságos Szűznek, az Istenanyának hatalmas pártfogásával.

Valahányszor eretnekségek terjedtek, amelyek az Egyháznak varratlan köntösét megtépni és a katolikus világot megzavarni akarták: atyáink mindig bizalommal fordultak Szűz Máriához, aki az egész világon az eretnekségeket maga elfojtja. (3) S a Szent Szűz pártfogásával szerzett győzelmek után mindenkor boldogabb korok következtek.

Mikor a kegyetlen mohamedán hatalom erős flottájára és számos hadseregére támaszkodva pusztulással és rabsággal fenyegette Európa népeit, a pápa kezdeményezésére buzgón kérték Isten Anyjának pártfogását. Az ellenséget legyőzték, hajóit elsüllyesztették.

Mint közveszélyek idején, úgy személyes ügyekben is minden időben Szűz Máriához fordultak a hívek könyörgéseikkel, hogy nagy jóságával segítségükre legyen, enyhülést és gyógyulást hozzon testi-lelki fájdalmaikra. És sohasem várták hiába hatalmas segítségét, akik azt buzgó és bizakodó imádságban kérték.

A mi korunkban nem kisebb veszedelmek fenyegetik az Egyházat és a társadalmat, mint a múltban. Mivel manapság sokan megvetik és elutasítják Isten legfőbb és örök tekintélyét, parancsait és tilalmait, önként jelentkezik a következmény: meggyöngül a keresztény kötelességtudat, ellanyhul vagy teljesen elhal a lelkekben a hit, megrendülnek és elomlanak az emberi társadalom alapjai.

Egyrészt az elkeseredett társadalmi osztályharcokat látjuk, mert egyeseké a nagy gazdagság, mások pedig kemény mindennapi munkával keresik maguknak és családjuknak a kenyeret. Sőt egyes országokban köztudomásúlag mar annyira jutottak, hogy eltöröltek a magántulajdonjogot és behoztak a kommunizmust.

Másrészt találunk embereket, akik az államhatalmat mindenek fölött tisztelik és megbecsülik. Szerintük a polgári rendet minden eszközzel meg kell védeni és a tekintélyt erősíteni. Remélik, hogy így tökéletesen leküzdhetik az átkos kom­munista elméleteket. Egyébként az evangéliumi bölcsesség világosságát lenézik, s igyekeznek a pogányok tévedéseit és életformáit fölújítani.

Végül jelentkezik az istentagadók és isten­gyűlölők agyafúrt és vészes felekezete, akik magu­kat nyíltan Isten ellenségeinek mondják. Minden­hova befurakodnak. Megingatják és kitépik a lel­kekből a vallásos hitet. Lábbal taposnak minden isteni és emberi jogot. S mialatt kigúnyolják a mennyei boldogság reménységet, izgatják az em­bereket, hogy a csalfa földi boldogságot bármily törvénytelen úton is keressék; zavarkeltéssel, vé­res lázadások és polgárháborúk szitásával kono­kul és vakmerően törekszenek a társadalmi rend teljes fokfordulását előidézni.

Bár valóban nagyok és számosak a bajok s a jövőben meg nagyobbaktól is tarthatunk, meg sem szabad - Tisztelendő Testvérek - elcsüg­gednünk és abban a szent reménységben meg­fogyatkoznunk, amely egyedül a jó Istenben gyökerezik. Isten, aki épségre alkotta a földkerekség nemzetségeit, (4) nem engedi elveszni a saját drága vérével megváltott embereket, s nem hagyja el Egyházat. Mégis igyekezzünk az Istennel a Boldogságos Szűznek hathatós és Isten előtt kedves közbenjárását és pártfogását érvényesíteni, amire mar előbb rámutattunk, mert Szent Bernát szavai szerint ez az Isten akarata, aki úgy rendelkezett, hogy mindent Szűz Mária közvetítésével nyerjünk el. (5)

A különféle imádságok közt, amelyekkel eredményesen fordulunk az Isten szent Anyjához, előkelő és kiváló helyet foglal el a rózsafüzér. Ezt az imádságot, amelyet Szűz Mária zsoltároskönyvé­nek, vagy az evangélium és a keresztény élet bre­viáriumának is neveznek, a Mi boldogemlékű elődünk, XIII. Leó papa tömören így jellemzi és ajánlja: az angyali üdvözletből font csodálatos füzér, közbeiktatott Miatyánkkal is kötelező elmélkedéssel (…) Kitűnő imádság, az örök élet elnyerésére alkalmas. (6)

Levezethető ez a megállapítás magukból az egyes rózsákból, amelyek a titokzatos füzért alkotják. Mert találhatunk-e megfelelőbb és szentebb imádságokat? Az elsőt maga az isteni Megváltó fogalmazta, mikor tanítványai kérték: Uram, taníts bennünket imádkozni. (7) Valóban a legszen­tebb imádság, mert megadja a módot, amint tőlünk telhetőleg dicsőíthetjük az Istent, s azonkívül kitér testünk és lelkünk minden szükségletére. Vajon lehetséges-e, hogy az örök Atyaisten segítségünkre ne jöjjön, ha saját egyszülött Fiának szavaival kérjük?

A második imádság az angyali üdvözlet, amely Gábor arkangyal és Erzsébet asszony köszöntésé­vel kezdődik, s azzal a jámbor fohásszal végződik, amelyben magunknak most és a halál óráján segítséget kérünk Szűz Máriától.

Ezekhez a hangos imádságokhoz csatlakozik az elmélkedés a szent titkok felett, amelyek oly módon idézik szemeink elé Jézus Krisztusnak és szent Anyjának örömeit, fájdalmait és megdicsőülését, hogy egyben vigasztalást és erőt meríthessünk szenvedéseinkben, s a legszentebb példákat kö­vetve az erényesség folyton emelkedő lépcsőin a mennyei haza boldogságáig haladni fölbuzduljunk.

 

Tisztelendő Testvérek!

 

Kétségtelenül igen könnyű, még a tanulatlan és egyszerű emberek számára is alkalmas ez az ájtatossági gyakorlat, amelyet Szent Domonkos isteni ihletből és Szűz Mária sugallatából csodálatosan elterjesztett.

De messze eltérnek az igazságtól, akik azt unal­mas imádságnak, egyhangú ismétlésnek tartják és elvetik, mint egyedül gyermekeknek és anyókáknak valót. Először is meg kell állapítani, hogy az áhítat és a szeretet, habár gyakran ugyanazokat a szavakat mormolják, nem ismétlik ugyanazt, hanem a szerető szívből fakadó folyton új és új érzéseket fejeznek ki. Másodszor az ilyen imádság elárulja és megköveteli az evangéliumi egyszerűséget és az alázatosság szellemét. Már pedig, aki ezt a lelkületet megveti, magának az isteni Meg­váltónak tanítása szerint nem juthat a mennyek országába: Bizony mondom nektek, ha nem lesz­tek, mint a kisdedek, nem mehettek be a mennyek országába. (8)

Lehet, hogy a gőgös jelenkor lebecsüli és eluta­sítja Szűz Mária rózsafüzérét, de a szentek nagy serege minden korban és a legkülönfélébb társa­dalmi rangokban nemcsak szerették azt, hanem buzgón imádkozták is, sőt mint hatalmas fegy­vert használták a gonosz lelkek ellen, az ártatlan­ság megóvására, az erények könnyebb elérésére és a békesség megszerzésére az emberiség szá­mára. S voltak kiváló tudósok és bölcsek, akiket a tanulmányok és kutatások ugyancsak elfoglal­tak, s mégsem mulasztottak egyetlen napot, hogy a Szűzanya képe előtt térden állva el nem imád­kozták volna a szent rózsafüzért. Még királyok és fejedelmek is végezték ezt az ájtatosságot, bár­mennyire igénybe vették őket a gondok és kötelességek. Tehát a rózsafüzér nemcsak az együgyűek és szegények kezébe való, hanem minden rangú embernek díszére válik.

Megemlítjük, hogy maga a szent Szűz a mi korunkban is hathatósan ajánlotta a rózsafüzért, mikor a Lourdes-i barlangban megjelent, és a tiszta­lelkű leánykát a saját példájával tanította meg a rózsafüzér imádkozására. Miért kételkednénk tehát, hogy mindent elérhetünk, ha az égi Szűz­anyát a rózsafüzér imádság jámbor és ájtatos elmondásával kérjük.

Ugyanezért óhajtjuk - Tisztelendő Testvé­rek -, hogy a közelgő október havában az összes hívők kivételes buzgósággal végezzék a rózsafüzér ájtatosságot nyilvánosan a templomban és csa­ládi otthonukban egyaránt. Még pedig ebben az esztendőben különösen azzal a szándékkal, hogy az Isten ellenségei, mindazok, akik Istent tagad­ják és vakmerően megvetik, akik a katolikus hitet és az Egyház szabadságát támadják, az isteni és emberi jogok ellen az őrjöngés erejével lázadnak, s az emberi társadalmat a romlásba és pusztu­lásba taszítani törekszenek, az Isten Szűz Anyjá­nak hatalmas közbenjárása folytán legyőzve és bűnbánatra indítva végre jó útra térjenek s Szűz Mária pártfogása és oltalma alá meneküljenek.

A szentséges Szűz, aki az albiaiak sötét eretnek­ségét a keresztény világból győztesen elűzte, buzgó könyörgéseinkre szüntesse meg az újabb tévelygőket is, különösen a kommunizmust, amely több tanával és gaztettével a régi eretnekségre emlékeztet. S amint a keresztes háborúk idején Európa népeinek ajkán egyetlen szó és egyetlen könyörgés hangzott el, úgy most az egész világon, minden városban és a legkisebb falvakban egy lélekkel és egyesült erővel szálljon az imádság az Isten nagyságos Anyjához azzal a könyör­géssel, hogy a keresztény és emberi kultúra fölforgatói legyőzessenek s a fáradt és aggódó emberiség fölött az igazi béke napja végre fölragyog­jon. Ha mindenki rendíthetetlen bizalommal és égő buzgósággal könyörög, bízvást remélhetjük, hogy a Szent Szűz, minket a múltban, úgy most is kieszközöli isteni Fiától a háborgó hullámok enyhülését, elülését és békés megnyugvását, s hogy a kereszténység magasztos imahadjáratát ismét dicső győzelem fogja követni.

De Szűz Mária rózsafüzére nemcsak az isten­gyűlölők és a vallás ellenségeinek legyőzésére alkalmas, hanem az evangéliumi erényeket is ki­váltja, ápolja és a lelkekbe plántálja. Különösen a katolikus hitet erősíti, amely a szent hittitkok­ról való elmélkedésben újraéled, s a lelkeket föl­emeli a kinyilatkoztatott igazságok síkjába. Pedig ez igen üdvösséges hatás manapság, amikor igen sokakat, bizony még hívő keresztényeket is megül valamiféle idegenkedés a lelkiek iránt és bizo­nyos unottság a keresztény tanok felé.

Megélénkíti a rózsafüzér az örökkévaló javak reménységét, mikor az utolsó részben az Úr Jézus és Szűz Mária dicsőségének szemléltetésével ki­tárja előttünk a mennyországot és az örök hazába hív meg minket. A halandó emberek lelkét úgyis megszállja a földi kincsek hatalmas vágya s nap­ról-napra hevesebb lesz a mulandó gazdagság és futó örömök megkívánása. Éppen azért nagyon is hasznos az emberek figyelmét az égi javakra, a maradandó kincsekre irányítani a mennyekben, hol a tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rontja. (9)

Ha sokakban ellankadt, sőt kihűlt a szeretet, mindazok, akik az isteni Üdvözítőnek keserves kínszenvedését és kereszthalálát, valamint a Fáj­dalmas Anyának gyötrelmeit a rózsafüzérben fog­lalt sorrend szerint résztvevő szívvel átelmélke­dik, ugyebár viszontszeretetre gyulladnak? S a föllángolt istenszeretetből önként fakad a fele­baráti szeretet, ha kellőleg megfontoljuk, mennyit fáradt és szenvedett az Úr Jézus Krisztus, hogy az embereknek az elvesztett istenfiúságot vissza­szerezze. Legyen azért különös gondotok rá - Tisztelendő Testvérek -, hogy ez a hasznos imád­ság mindinkább elterjedjen, általános szeretetnek örvendjen és a hívők szívében az áhítatot növelje. Saját buzgóságtok és a fennhatóságtok alatt álló lelkipásztorok tanító munkája nyomán minél tel­jesebben és világosabban ismerjék meg a külön­féle társadalmi állású hívők a rózsafüzér ájtatossá­got. Hadd meríthessen belőle erőt az ifjúság, hogy az ébredő gonosz indulatokat megfékezze és lelki ártatlanságát megvédje; az öregek pedig találja­nak benne megnyugvást, vigasztalást, békét nehéz aggodalmaik idején. A katolikus akcióban tevé­kenyeket sarkalja ez az ájtatosság, hogy a vállalt apostoli munkát szívesebben és buzgóbban vé­gezzék. Mindennemű szenvedőknek - különösen a haldoklóknak - nyújtson enyhületet és fokozza bennük az örök boldogság reménységét.

A családapák és anyák mutassanak gyerme­keiknek példát. Este a családi otthonban, hova a napnak fáradalmai és munkái után mindnyájan megtérnek, a Szűzanyának képe előtt mondják el közösen, egy hittel és lélekkel, a szent rózsafüzért, szülők és gyermekek egyaránt. Szép és üdvösséges szokás ez, amelyből béke és áldás fakad az egész családra. Azért valahányszor fiatal házasokat fogadunk és néhány atyai szót intézhetünk hozzá­juk, amire gyakran van alkalmunk, Szűz Mária rózsafüzérét ajándékozzuk nekik s annak imád­kozását a legmelegebben ajánljuk, a saját pél­dánkra hivatkozva intjük őket, hogy azt egyetlen napon se mulasszák el, bármennyi gond és munka közben sem.

Tanácsosnak tartottuk - Tisztelendő Testvé­rek - titeket és rajtatok keresztül összes lelki gyermekeiteket is erre a jámbor ájtatosságra buz­dítani. Nem kételkedünk benne, hogy intelmün­ket, mint mindig is, szívesen megfogadjátok s annak igen nagy lelki hasznát látjátok. Még más szándék is vezetett ennek az apostoli körlevélnek megírására. Akarjuk, hogy Velünk együtt összes fiaink Krisztusban örök hálát adjanak az Isten­anyának szerencsésen visszanyert egészségünkért. Azt ugyan a lissieux-i Szűz, a Kis Jézusról nevezett Szent Teréz közbenjárásának köszönhetjük, amint már írásban is elismertük. (10) De jól tudjuk, hogy a jó Isten minden jót Szűz Anyjának kezéből nyújt nekünk.

Végül, mivel legutóbb a sajtóban vakmerő támadás érte a Boldogságos Szüzet, fölhasználjuk az alkalmat, hogy annak az országnak püspökei­vel és népével együtt, amely Szűz Máriát mint Lengyelország királynőjét tiszteli, de saját mélysé­ges tiszteletünk parancsából is, méltó elégtételt szolgáltassunk a fölséges mennyei Királynőnek s az egész világ előtt megbélyegezzük ezt a szentség­törő merényletet, mint igen fájdalmas és méltatlan dolgot, amely egy művelt országban büntetlenül megeshetett.

Mint az égi kegyelmek és atyai jóindulatunk zálogát az Úrban szeretettel adjuk rátok - Tiszte­lendő Testvérek – és a gondjaitokra bízott nyájra apostoli áldásunkat.

Kelt Castelgandolfo várában, Róma mellett, 1937. szeptember 29-én, Szent Mihály arkangyal napján, pápaságunk tizenhatodik évében.

 

 
(1) AAS 1937, vol. XXIX, p. 65.; (2) Jn 6,69; (3) Breviárium; (4) Bölcs 1,14; (5) Serm. in Nativ. B.M.V.; (6) Acta Leonis, 1898, vol. XVIII, pp. 154-155.; (7) Lk 11,1; (8) Mt 18,3; (9) Lk 12,33; (10) Kézirat Pacelli bíboroshoz, in: Osservatore Romano 1937. szept. 5, 207. szám.

[oldal tetejére]